Először 2006-ban, majd 2012-ben jártam Hanti-Manszijszkban, s most megint meghívást kaptam a Torum Maa múzeum által rendezett nemzetközi konferenciára. Az utóbbi években már nem minden meghívást fogadok el, de Hanti-Manszijszk az a hely, ahová szívesen megyek, Észak, a hideg, a manysik és hantik, a jó múzeumok, és kollégák, a baráti légkör miatt.

Hanti-Manszijszkban valóban nagyszerű múzeumok vannak. A Torum Maa (’Szent föld’) szabadtéri néprajzi múzeum az obi-ugorok, a manysik és a hantik anyagi kultúráját mutatja be: szabadtéri kemencével, sátorral (csum), labazzal (afféle raktár), nyári és téli házzal (teli kol manysiul) a megfelelő berendezéssel. A Torum Maa nemcsak az obi-ugor tárgyi hagyaték összegyűjtésére törekszik, de láthatóan az egész obi-ugor közösség szellemi talapzatát kívánja alkotni. Koordinálja a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet múzeumainak munkáját, egyfajta gyűjtőhelye a hanti és manysi értelmiségnek (nemrég adták át a 2011-ben elhunyt manysi író, a régebben Magyarországon is ismert Juvan Sesztalov emlékművét). Munkatársai főleg (de nem kizárólag) hantik és manysik, missziójuk felbecsülhetetlen jelentőségű. Szerencsére a megfelelő felső kapcsolatokkal is rendelkeznek, a múzeum patrónusai között találhatjuk Tatyjána Gogoljevát, az orosz Állami Duma képviselőjét, Jeremej Ajpin hanti írót (a helyi duma tagja), akikkel sikerült meg is ismerkedni. A múzeum 1987-ben jött létre, a 30. évforduló jó alkalom az ünnepre.

Az egyik legjobb múzeum, amit valaha láttam, A természet és az ember múzeuma Hanti-Manszijszkban. Három részből áll, bemutatja a táj faunájának történetét; majd következik a már emberhez (az obi-ugorokhoz) köthető Mitológiai idő; végül a történeti rész napjainkig (ezek közül a történeti rész középszerű). A természettörténet látványosságát önmagában garantálja, hogy Hanti-Manszijszk környéke rendkívül gazdag a jégkorszaki fauna maradványaiban. Számos mamut, óriás medve, gyapjas orrszarvú, ősbölény maradványa került innen elő. A múzeumban látható egy eredeti, teljes mamutcsontváz (amiből csak néhány van a világon), mamutszőr, az ősi állatok rekonstruált csontvázai, és persze a mai fauna példányai is. A Mitológiai idő Andrej Golovnyov munkája, nem tudom, mennyire érthető annak, aki egyáltalán nem ismeri az ugorok kultúráját, de némileg hozzáértőként azt mondhatom, hogy a kiállítás brilliáns, lenyűgőző. Sajnos sokszor látom múzeumokban járva, hogy a kiállítótermek vitrineibe egyszerűen csak össze vannak hordva a tárgyak és a kronológián kívül semmi rendező elv nem fedezhető fel az anyagban. A hanti-manszijszki A természet és ember múzeumának Mitológiai idő kiállítása azon kevesek közé tartozik, ami logikusan végiggondolt rend és filozófia szerint vezeti végig a látogatót a termeken. A világ teremtésének legendája, a ló- és medvekultusz, a „sámánizmus”, mint az obi-ugor hagyományos szellemi kultúra alapjainak jelenetei között elevenednek meg a mindennapok kellékei (halászat, vadászat, a gazdálkodás egyéb formái).

Szintén érdekes kezdeményezés volt, amit a Népi alkotás házában láthattunk: egyetlen család történetén keresztül bemutatni az 1860-as évektől a napjainkig tartó időszakot. Családfa, a család legkorábbi fennmaradt emlékei, modernizáció, vasútépítés, forradalom, polgárháború, kollektivizáció, terror, nagy honvédő háború, a szovjet nép koncepciója, 1990-es évek, mindezek emlékei látható a népi motívumokkal díszített teremben.

A múzeumügy amúgy szemmel láthatóan jól áll a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben, a Torum Maa múzeumnak is van vagy 50-60 alkalmazottja, és a kisebb területi múzeumok is legalább 15-20 fős apparátussal dolgoznak (egy finn kolléga gúnyosan meg is jegyezte, hogy itt egy falusi múzeumnak van annyi alkalmazottja, mint náluk a nagyobb, országos intézményeknek). Hanti-Manszijszkban sok múzeum van, amit a gúnyosok a petrorubelekkel magyaráznak, de a pénznél mindig döntőbb a szándék (éppenséggel kaszinókat is építhettek volna). Az olajban és gázban gazdag Jugria vezetése régóta törekszik arra, hogy diverzifikálja gazdaságát, és a nagy jövedelmek lehetővé tették, hogy jelentős beruházásokat valósítsanak meg a sport és a turizmus területén is. Ott nem is érzékelhető, hogy válság lenne.

Magán a konferencián előadásokat hallhattunk a „kettős jogrendszerről”, ami a Szovjetunióban az 1920-as években volt tapasztalható (a szovjethatalom megszilárdulásáig, az 1930-as évekig a hatalom kénytelen volt eltűrni a helyi, íratlan jogszokások létét és alkalmazását); az obi-ugorok ellenállásáról a szovjethatalommal szemben az 1930-as években (az őslakosok ellenségesen szemlélték, hogy a gyerekeiket be kellett adni internátusokba, s nem örültek a szovjet kulturális intézményeknek, kultbazoknak sem, melyekben őket erőszakkal megváltoztatni kívánó helyeket láttak, s amelyeknek még a nevük sem hangzott jól – kul, hul ’halott’); az obi-ugorok házassági szokásairól (mint kiderült, nemcsak az fordul elő, hogy az őslakosok eloroszosodnak, de arra is van példa, hogy hanti családba házasodó oroszok elhantisodnak; s hogy az 1990-es évektől a vegyesházasságokból született gyerekeket inkább vallják manysinak vagy hantinak). Hallhattunk előadást a polnovati (Ob) mentén élő ugorokról (az itteni Pastir nemzetségről egész legendát költött annak idején Györffy György, valamiféle baskír eredetet feltételezve); a Berjozovszkij körzet etnikai képének változásáról 1926 és napjaink között (ezen a sok tekintetben izolált területen legnagyobb az obi-ugorok aránya (14 %). Hallhattunk előadást a mamutokról szóló hiedelmekről is; érdekes, annak ellenére, hogy a mamutok több mint tízezer éve kihaltak, Nyugat-Szibériában (ahol valóban hatalmas mamutpopuláció élt egykor) valóban fennmaradt ezen ősállatok emléke. Nem túl közismert, de a világ nyelveiben orosz közvetítéssel elterjedt mamut szó is manysi eredetű. Bemutattak egy filmet Reguly Antalról, szentpétervári és hanti-manszijszki kutatók munkáját. Igazán szép, hogy ezzel is megörökítették a magyar tudós emlékét (kár, hogy a film hemzsegett a tárgyi tévedésektől).

A konferencián jó társaság jött össze Oroszország, Finnország, Magyarország, az USA különböző intézményeiből. Jó volt látni a manysik és hantik erőteljes részvétét, a sok fiatalt (még jobb volt látni, hogy sokuknak egészen fiatal koruk ellenére már gyerekeik vannak. Amúgy most Oroszországban feltűnően sok alig húszéves(nek kinéző) fiatalt láttam gyerekkel, ami örvendetes, hiszen valóban csak azoknak az országoknak van jövőjük, ahol vannak gyerekek). Mindenki nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül üdvözölte az obi-ugorok vágyait és tetteit nyelvük, hagyományaik megőrzése és fejlesztése érdekében. Érdekes viták zajlottak a modernizáció hatásairól, az előadásokon sok szó esett az erőszakos szovjet modernizáció árnyoldalairól. Másfelől viszont a szovjethatalom hozta létre a Hanti-Manysi Autonóm Körzetet, benne Hanti-Manszijszk városát, amely, annak ellenére, hogy itt csak néhány százalék az obi-ugorok aránya, mégis reális bázisa a hanti és manysi értelmiségnek. Még ha csak pár százalék is az obi-ugorok aránya a város és a körzet lakosságán belül, de létezik és mindenki számára szembetűnő az obi-ugor kulturális infrastruktúra, „örökség”, vagyis inkább annak városi adaptációja: a múzeumok, kulturális intézmények, elnevezések (maga Hanti-Manszijszk), a csumok formája rendre megjelenő eleme a városi építészetnek. Van hanti és manysi értelmiség, ez rendelkezik bázisokkal, ami óriási előny, összehasonlítva például a szölkupok helyzetével. Szerintem éppen ott van az esély a hanti és manysi kultúrák számára, amit sokan károsnak tartanak, vagyis a kultúrák városi megjelenésében. Noha a folklorisztikus nézőpontú vélemények megfogalmazói azon siránkoznak, hogy az obi-ugorok felhagynak hagyományos halász-vadász életformájukkal, ami persze (dokumentálandó) veszteség (ennek a dokumentálásával foglalkoznak tudósok nemzedékei), de a szobatudósok és díványharcosok vajon miért várják el ezektől az emberektől, hogy éppen úgy a éljenek a tajgán, mint őseik sok generációja?

Legfőképpen magukon az embereken múlik, akarják-e? Idősebbek arra panaszkodnak, fiaik, unokáik már nem tudják a nyelvet; de egy régi ismerősöm, fekete szemű hanti lány azt mondja, a fiával hantiul beszél; egy manysi család, fiatal apa, anya, két kicsi gyerek, városi emberek, de manysiul beszélnek, miközben a kályhával alig melegített hideg csumban esszük a nyers halat (a hal sok rokon szót előhoz); egy harcos hanti az őseit akasztgató kozákokról beszél; Jeremej Ajpin talán kissé regresszív-befelé forduló módon azt javasolja, az obi-ugorok  hozzák létre ismét szent helyeiket, amelyek minden kívülálló számára rejtettek legyenek (kivéve talán néhány megbízható etnográfust). Úgyhogy hajrá hantik és manysik, egy év múlva találkozunk.