Nem volt soha a professzorom, de talán a legtöbbet tőle tanultam. Nem is annyira a mesterségből, mint inkább emberségből. Azért lehetett nagy tudós, mert nagy volt benne az alázat. Kolléganői Emilkének hívták és nemcsak amiatt, mert nem tudták még felmérni sem nagyságát, de azért is, mert egyszerűen nem illett hozzá az ájult tisztelet. A hölgyek ördögien jól látták, hogy kopottas kardigánjában intézeti íróasztala mellett üldögélve, inkább egy kisemberre hasonlított, aki mindig óraműpontossággal kávézik és idegesen tekintget az órájára, ha akár egy perccel is késleltetik ebédjét. A fiókból a vendégeknek gálánsan elővett nyugati cigaretta szintén nem a nagyvonalúságáról árulkodott. Neki nagyon megtette az ócskább magyar dohány is.

E két élvezeti cikkhez – amíg orvosai el nem tiltották – nagyon ragaszkodott, a szakmában szállóigévé vált mondása szerint, ugyanis az nem tekinthető történésznek, aki nem kávézik és dohányzik. Idevehetjük még a reggeli úszást is a Rudasban, ahová az 50-es években keveredett és ott is ragadt hosszú évtizedekre. Hűséges volt az uszodához is. Hát még a munkahelyéhez, amely csak egy volt neki, és amelyet halála napjáig szolgált.

Pályája egyáltalán nem volt diadalmenet. Egy 70-es évek közepi emléket őrzök róla, ahogy ül Arató Endre előszobájában. Arató Endre nagyszerű tanár és kiváló történész volt, mégis éreztem – még a diákként is – valami méltatlant abban, ahogyan ott előszobázott nála. Későn lett docens, professzor és akadémikus. Skandalum volt a kandidátusi disszertációja: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Pedig semmi különöset nem tett: szívós eltökéltséggel haladt a kelet-európai történelem összehasonlító vizsgálata útján. Minden nemzeti elfogultság, nacionalista pátosz és internacionalista megszépítés nélkül. Tehát a legtöbbet tette, mit történész tehet.

Emil bácsi nem volt soha kurzustörténész – és divatos történész sem. Utóbbi talán előbbi okán nem. Fundamentális Kelet-Európa-történeteit, korai és inspiratív Kelet-Európa-koncepcióját még a történész közvéleményben is elhomályosították Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György, Szűcs Jenő munkái. Mi azért csendesen jegyezzük meg ebben a körben: a 20. század második felének magyar Kelet-Európa-koncepciói mind az ő köpönyegéből bújtak elő.

Úgy másfél évtizeddel ezelőtt egyik kollégájának Thomas Mann Szerb Antal-jellemzése jutott eszébe róla: „Nem adja oda magát a leírt embereknek, érzelmeknek, eszméknek, játékos fölénnyel és melankolikus mosollyal szemléli az életet és nem vesz részt benne.” Mondhatnánk tehát, hogy valamiféle titok lengte körül, a vegytiszta történész való élettől magát mesterségesen távol tartó szakmai ethosza.

Én nem így gondolok rá. Nem tudom, természetesen, hogy milyen hosszú és göröngyös útja vezetett az 50-es években az úgymond katolikusok által látogatott Gellért-uszodából a moszkvai marxisták által kedvelt Rudas-uszodáig, egyet azonban tudok: amíg tudott, addig a Rudas-uszodába járt. Azt gondolom, hogy odaadta magát eszméknek, de nem cserélgette azokat politikai kurzusonként. Azt gondolom, hogy fiatal történészként rálépett egy pályára és soha le nem tért arról. Azt gondolom, hogy még a 40-es években kialakult egy felfogása a történelemről, és azon nem volt oka változtatni.

Niederhauser Emil soha nem akart más lenni, csak történész, és így nem is volt mással elszámolnivalója, mint a történelemmel. A történelmet azonban érzelemmel és alázattal szerette. És ezt az érzelmet mindenkire hajlandó volt kiterjeszteni, aki hasonlóképpen viseltetett a história iránt. Innen az olvasók és tanítványai szeretete.

Jónéhány éve, de mégsem elég rég, egyszer felhívtam telefonon.

- Feri? – kérdezte.

- Szvák Gyula – válaszoltam.

- Bocsáss meg Gyulám a tévesztésért, de Te is olyan főnökfajta vagy – mentegetőzött.

Ezen aztán mélyen elgondolkodtam. Azóta igyekszem kevésbé főnökféle, és sokkal inkább történész lenni.

Niederhauser Emil sosem akart főnök lenni. Elég volt neki a történészség. Az örök vadászmezőkön ezért Klió egészen bizonyosan a közvetlen közelében szorított neki helyet.

(Eredetileg megjelent a Klió, a csalfa széptevő - Klió, a néptanító (Ruszisztikai Könyvek XXXVII, Budapest, 2013, 222-224.) c. kötetben "Kávé és cigaretta" címen.)