Mihail Gyeljagin közgazdászprofesszor, volt orosz miniszterelnöki tanácsadó a Komszomolszkaja Pravdának adott interjút, amelyben a peresztrojkáról és annak bukásáról nyilatkozott. Az alábbiakban ezt ismertetjük.

Nagyszerűen kezdődött 1985! – mondja Gyeljagin. Három pártfőtitkár temetése 3 éven belül, majd 1985 tavaszán a fiatal, friss, energikus Gorbacsov került hatalomra. Akkor még a homlokán lévő folt sem látszódott, kiretusálták, az csak 1989-től, a hatalom deszakralizációja nyomán vált láthatóvá...

Gorbacsov 1985-ben megnyerte az emberek szívét, s nemcsak azért, mert fiatal és energikus volt, hanem mert emberi módon beszélt, papírok nélkül, és valóban változások kezdődtek az országban, még ha nem is a legszerencsésebben módon (mint például az alkoholizmus elleni kampány).

Ma divatos dolog Gorbacsovot szidni, amiért szétverte az országot, s valóban „szétverte az országot és megnyitotta az utat a liberális fundamentalisták előtt, akik szentül hisznek abban, hogy a Nap Nyugaton, Washingtonban kél”. Noha Gorbacsov azt mondja, egy csepp vér sem tapad a kezéhez, de vajon Tbiliszi, Baku, Karabah, a Fergana-völgy, Vilnius, Riga akkor mivel magyarázható? Ezt nem lehet feledni, de a jóra is emlékezni kell – mondja Gyeljagin. Gorbacsovnak volt legalábbis két olyan tette, amiért hálás lehet neki az utókor. Az egyik, hogy eltűnt a félelem a KGB-től, hogy normálissá lett „másnak lenni”, különbözni az elvárt viselkedésmintáktól és véleményektől. A másik eredmény az volt, hogy visszaszorult a nukleáris háborútól való félelem.

Gyeljagin szerint bár külső körülmények is hozzájárultak a Szovjetunió felbomlásához, mint például az olaj árának manipulálása, amelyben az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia játszott főszerepet, de a bomlasztó folyamat fő motorja a szovjet nómenklatúra volt, amely ebben az időben már a nyugati viselkedésmintákat tekintette irányadónak, s arról álmodott, hogy úgy fog élni, mint a „hanyatló Nyugat” polgárai. Bár létezett a vasfüggöny, de sokaknak, elsősorban a szovjet elit tagjainak mégis lehetőségük volt Nyugatra utazni, ahonnan tárgyakat és történeteket hoztak magukkal. A nyugati életszínvonal vágya – természetes óhaj! – pedig azt követelte, hogy azokat a javakat, amelyket a nómenklatúra eddig szétosztott, ténylegesen meg is szerezze, ez viszont aláásta a rendszer alapjait. A nómenklatúra ugyan nem volt abban érdekelt, hogy a peresztrojkából „katasztrojka” legyen, azt akarta, hogy jobb legyen, csak azt nem tudta, hogyan.

A peresztrojka idején megkezdődött a gazdasági rendszer átalakítása: kooperatív társaságokat alapítottak, melyek segítségével az árukat, mindenekelőtt a nyersanyagokat ki tudták vinni a fix áras állami szektorból a szabadáras zónába. A kooperatív társaságok lehetőséget adtak a magánjavak legális felhalmozására, ami megsemmisítette a szovjet gazdaság alapjait. Az áruhiány növekedett, az árak emelkedtek, a helyzet enyhítését a társaságoktól várták, amelyek újabb és újabb állami erőforrásokat szivattyúztak ki. Az árutőzsde megalapítása konszolidálta a nagy mennyiségű, exportra szánható áruk kivonását az állami szektorból. A viszonylagos külkereskedelmi szabadság pedig lehetővé tette a társaságok számára az állami szektorból kivont nyersanyagok valutára váltását.

A szovjet nómenklatúra érdekeit kiszolgáló politika Gyeljagin szerint mintegy magától zajlott, végrehajtói nem voltak tisztában a következményekkel, majd megjelentek a konzervatívok is, mint például Rizskov, a minisztertanács elnöke, aki 1988-ban azt mondta: „Kiássuk Brezsnyevet, és úgy fogunk élni, mint korábban”. A szovjet korban befolyásos katonai elit szintén a saját érdekeit vette figyelembe: a Szovjetunióban a katonai-ipari komplexum prioritást élvezett, amit ki is használtak, súlyos erőforrásokat elvonva a gazdaság más területeitől.

1989 „aranyév” volt – látszólag. Ekkor még nőtt az emberek fizetése, megjelent a szabadság, az önmegvalósítás lehetősége, közben ekkor már eldőlt az ország sorsa.

Hamarosan azok a nézetek kezdtek dominálni, miszerint a „piac megmenti az országot”, holott a szabályozatlan piac először káoszt, majd „szörnyűséges monopóliumokat” termel ki, ami be is következett később.

A Szovjetunió legfőbb sírásója tehát a nómenklatúra volt, amely félresöpörte a igazságosság és szolidaritás eszméjét és a fogyasztói mentalitást helyezte előtérbe. Gyeljagin szerint a ’70-es évek elején, amikor az USA „gyakorlatilag csődbe ment, és elállt a dollárt aranyra váltó kötelezettségétől”, a Szovjetuniónak lehetősége lett volna megdönteni a kapitalista rendszert, de mivel a szovjet elit mentalitása már ekkor is inkább a nyugati magatartáshoz állt közelebb, ennek nem lett volna értelme. A Nyugat viszont habozás nélkül kihasználta az előtte adódó lehetőséget a ’80-as években.

(Ekonomiszt Mihail Gyeljagin: Pocsemu peresztrojka obernulasz katasztrojkoj?, Komszomolszkaja Pravda)