Hegyi György: Sztálinváros építése c. mozaikja az egykori Üzletház falán – még a mai napig látható, a szocialista-realista képzőművészet egyik első és igen ékes példája 1953-ból. A szerző saját fényképe.

Várostervezés szocialista módra – a szocialista várostervezés gyakorlata

Ugyan a konkrét városépítészeti tervek még nem álltak rendelkezésre, de 1929-re a magnyitogorszki építési területen már elkészült a vasúti bekötés és pár kisebb épület. 1930 januárjában a Népbiztosok Tanácsa pályázatot hirdetett az új város terveinek elkészítésére. Utóbbiak beküldésének határidejét 1930 márciusában jelölték meg, s az időszűke ellenére összesen 19 tervet nyújtottak be. A város terveit végül Frankfurt városának főépítésze, az ambiciózus és építészetileg sikeres „Új Frankfurt terv” kidolgozója, Ernst May készítette el. Magnyitogorszki alapötlete az úgynevezett „lineáris város” terve volt, mely egyet jelentett a többezer fő befogadására képes „szuperházak” hosszú, már-már végeláthatatlan sorával. E tervvel „mindössze” egyetlen probléma adódott, nevezetesen hogy a modellezett házsorok a valóságban nem fértek el a Magnyitnaja hegy és az építkezésre kijelölt hatalmas területet – így később magát a várost is – átszelő Ural folyó között. Minderre azonban csakis azután derült fény, hogy Ernst May 1930 nyarán kilátogatott a Dél-Urálba. Ekkorra viszont a nagyszabású építkezés May eredeti tervei alapján már kezdetét vette. A szovjet kormányt nem hagyta nyugodni a tarthatatlan helyzet, és joggal félve az emblematikusnak szánt – gazdasági és propagandisztikus szempontból egyaránt súlyponti – beruházás kudarcától, Mayt egy újabb terv kidolgozására szólították fel. Még a sztálini diktatúra kontextusában értelmezve is hatalmas volt a német építészcsapatra nehezedő nyomás. A módosított tervek végül 1932 elejére készültek el s kerültek a Népbiztosok Tanácsa elé, jóllehet ezzel egy időben már körülbelül 100 000 ember élt és dolgozott a városépítkezés során emelt, eredendően ideiglenesnek szánt barakk- és sátortáborokban.[1]

Légifelvétel az első magnyitogorszki „szuperblokkról” az 1930-as évek közepéről. Fénykép forrása: Stephen Kotkin: Magnetic Mountain. Stalinism as a Civilization. University of California Press, Los Angeles. 1995.193. (online változat)

Hasonlóképpen – mint az Ural-folyó mentén – a Duna magyarországi folyásának jobb partján is város kezdett épülni, igaz, egy teljes „szocialista generációval” Magnyitogorszk után. Dunapentele – vagyis későbbi nevén Sztálinváros – történetét 1950. január 15-én hagytuk félbe. Ekkor került rajzasztalra a város első terve. Az 1950 januárjában elfogadott tervek egy huszonötezres lakótelep építését tűzték ki célul. A térszerkezeti elképzelés ez idő tájt már végleges formát öltött, melynek értelmében a Vasmű és Pentele között, a Penteli-síkon szándékoztak felépíteni a lakótelepet, melyet erdősávval terveztek elválasztani a vaskohászati vertikumtól.[2] A város generálterveinek kidolgozásakor – aligha meglepő módon – az akkortájt domináns építészeti koncepciók hatottak leginkább a tervezőkre, ennek értelmében elsődlegesen a kötelező szovjet és másodsorban a londoni városrendezési gyakorlatokat követték. Értelemszerűen a mérnöki tervezés esszenciális feladata egy „szocialista” város létesítése volt, amelynek – szinte magától értetődően – sajátosan egyedi és (főképp) a nyugati mintáktól jól megkülönböztethető arculatot kellett kapnia. Továbbá rendelkeznie kellett bizonyos „elvárt” karakterjegyekkel, mint például a lakóterület-gyárterület kapcsolatának – szovjet mintán alapuló – viszonyát leképező jellegzetes tartalmi egységekkel, aminek értelmében a gyár a város szerves része, így a városközpont vizuális összeköttetést kíván a gyár bejáratával. Weiner Tibor tervezőmérnök visszaemlékezései alapján kijelenthető, hogy a „szocialista” város nem egy szervezetlen-koncepciótlan háztengert jelentett, hanem egy egységekbe rendezett-szervezett, megkomponált települést takart.[3] A teljes kivitelezés céljára 600 holdnyi területet sajátítottak ki, melyből maga a városépítés „csak” 22 hektárnyi területet kapott meg. Ez utóbbin épült fel a mai Vasmű út – Kossuth Lajos utca – Május 1. utca által közrefogott rész. S bár tisztán látható, hogy Magnyitogorszk és Sztálinváros építésének esetén eltérő nagyságrendekről beszélünk, a dunapentelei építkezések léptékét hűen tükrözi, hogy 1950 végére már 5000 munkásnak kellett szállást biztosítani – elsősorban barakktáborokban.

Miként Magnyitogorszk példáján bemutattuk, úgy Sztálinváros kapcsán is szólnunk kell a hangzatos tervekhez képest lépten-nyomon kiütköző elmaradásokról. 1950 november 1-jére ötszáz kulcsrakész lakást ígértek, ám addigra mindössze 80 lakás készült el, s december 31-re – rohammunkával (!) – is csak 188.[4] 1951. október 12-én indították meg a kampányt a város és a Vasmű névének megváltoztatásáért. Természetesen mindez egy „fentről” koordinált propagandaművelet része volt: formálisan Horváth László kétszeres sztahanovista betonozó brigádvezető tett javaslatot a város új nevére, jelesül „Sztálinváros”-ra. Az 1951-es esztendő utolsó negyede bővelkedett az ünnepélyes eseményekben. 1951. november 7-én adták át az első öntődét a Vasműben: az a nap a koszorúzások, a táblaavatások, valamint az ünnepélyes első öntésé volt. Még az év vége előtt, december 21-én készült el a Dózsa filmszínház, illetve a Pártház is, melyekről az országos sajtó is hírt adott. Pentele lényegében ezekkel az új, reprezentatív, a korszak sajátosságait visszatükröző épületekkel vált igazán méltó az 1951. március 27-én megszerzett városi címre.[5]

Életkörülmények a városépítkezéseken

1929 márciusában 25 telepes érkezett az Ural-folyó mellé, Magnyitogorszk építésére. Első feladataik közé tartozott néhány barakk és egy sütöde felhúzása. A munkaterület sivár, széljárta – nyáron száraz és forró, télen hideg és szeles – volt, ráadásul mindentől távol esett. A legközelebbi lakott terület – Cseljabinszk városa – is többszáz kilométerre feküdt az építkezéstől. 1931-ben a központi feketeföldes övezetből mintegy 7205 munkás érkezett, míg 1932-ben ugyaninnen 2250 munkás állt az új város építésének szolgálatba. 1931 májusában új munkaerőforrást vetettek be, ami egyúttal jól mutatta a sztálini diktatúra és terror valódi természetét: az építkezésen immár deportált kulákok is nagyszámban megjelentek, 1932 folyamán összesen körülbelül negyvenezer embert kényszerítettek ilyen formában a nagyszabású magnyitogorszki építkezések helyszínére. Nem a véletlen műve volt, hogy 1932-ben a Pravda híradása szerint a terület „lakossága” már meghaladta a kétszázötvenezer főt. (Természetesen ezen adatot erős fenntartásokkal kell kezelnünk.[6]) 1935-re már az építési munkálatokon dolgozók 84%-a élt barakkokban, vagy más ideiglenes jellegű lakóhelyen, például sátrakban vagy vályogkunyhókban. A lakhatás az első években még ingyenes volt, ám az építkezés általánosan instabil financiális helyzete és a fokozódó állami (költségvetési) nyomás szigorú és legkevésbé sem munkásbarát változtatást követelt meg. 1936-ra negyven kopekre nőtt a négyzetméterenként számított lakbér, míg a közüzemi kiadásokra egy rubel ötven kopeket kértek fejenként.[7]

Sztálinváros esetében az elvégzendő munka, a tervezés, a tereprendezés, a kivitelezés léptékei arányosan kisebbek voltak. A kezdetben nemes egyszerűséggel „lakótelepként” aposztrofált építkezésen 1950 végére, Magnyitogorszkkal összevetve, jóval kevesebben, „csak” ötezren dolgoztak. Az eredeti elképzelés szerint az építkezésen dolgozók a fokozatosan felépítendő és átadásra kerülő lakásokba költöztek volna be, ugyanakkor a vonatkozó terveket látványosan alulteljesítették. 1950 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a munka nem a megfelelő ütemben halad. Ennek ellensúlyozására 1951-től kezdve évi kilencezer diákot irányítottak az új szocialista város építési munkálataira; a propaganda sugalmazása szerint a jól tanuló fiatalok kiváltsága lett a Vasmű és Sztálinváros építésén dolgozni. A felnőttek áthelyezéssel, megbízólevéllel érkeztek Pentelére, továbbá élmunkásokat küldtek dolgozni a területre, hogy „vezessék” a brigádokat.[8] Az építők csapata igen vegyes képet mutatott: a rendszer őszinte híveitől, a partvonalra szorítottakon át egészen a deklasszálódott elemekig sokan megfordultak a pentelei építkezéseken, rabokat viszont nem alkalmaztak.

Sztálinváros 1957. évi beépítése terve.

Fénykép forrása: Weiner-Valentiny-Visontai: Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya. Műszaki Kiadó, Budapest. 1959. 77.

Összegzés – két város, két világ, egy ideológia

Adott két város. Egy hatalmas, mindentől és mindenkitől messze, a sztyeppe északi szélén, az Urál déli hegycsúcsainak közelében fekvő óriás. A másik oldalon a „magyar Magnyitogorszk” – egykori nevén, 1951–1961 között Sztálinváros –, mely szovjet mintára épült-tervezett, itthon építészetileg unikális magyar várossá lett. Szovjet mintákat követve emelték, magyar és szovjet mérnökök tervei alapján. A legnagyobb magyarországi tervezett település – alig 100 kilométerre Budapesttől, a Duna jobb partján – a mindmáig (?) létező, legnagyobb hazai kohászati kombinát tőszomszédságában fekszik. Azonban a kelet-európai államszocializmusok összeomlása egyik várost sem hagyta érintetlenül. Dunaújváros lakosságszáma az 1980-as években tetőzött (60 ezer fő), majd a rendszerváltás után erős csökkenésnek indult. Ma kicsivel több mint 40 ezren lakják. Magnyitogorszk lakosságszáma az 1970-es évek végére már átlépte a 400 ezres határt, s 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásának évében tetőzött (444 ezer). A „zavaros” 1990-es és a konszolidáltabb kétezres években több hullámban történt ugyan elvándorlás, de a város lakossága – legalábbis a hivatalos adatok tanúsága szerint – sosem csökkent 400 ezer fő alá.