OROSZVALOSAG.HU
Tervezett szovjet típusú városok I.
Tervezett szovjet típusú városok I.
Magnyitogorszk és Sztálinváros
.jpg)
Pavel Egorov fantáziarajza a Magnyitogorszki Kohászati Művekről, 1929. Fénykép forrása: Stephen Kotkin: Magnetic Mountain. Stalinism as a Civilization. University of California Press, Los Angeles. 1995. 155. (online változat)
Szovjetváros vagy szovjet város?
Mindkét város a maga nemében úttörő volt – úttörői a szovjet típusú várostervezésnek. Igaz, az egyik idehaza, alig száz kilométerre Budapesttől a Duna folyásának jobb partján, míg a másik az Urál déli lejtőitől nem messze, a végeláthatatlan sztyeppe északi határán. Mindkét város egyedi volt, mivel azokat már az „új embertípus” álmodta s teremtette meg, így az új városeszmény illeszkedett az új embereszményhez, hiszen új típusú városokat kizárólag új típusú és szemléletű emberek hozhattak létre. Azonban rögvest adódik a kérdés: milyenek is ezek az „új városok?”
Várostervezés – gőzerővel
Az 1930-as évek Szovjetunióját több városépítési hullám is formálta-alakította. Ezen „hullámok” eredményeképpen épült fel – többek között – Novokuznyeck, Karaganda vagy éppen Komszomolszk-na-Amure városa is.[1] Magnyitogorszkot mégis „kísérleti” jellegű városként álmodták meg. Kísérleti jellegűként, mivel ezen város tervezésekor s építése során próbálták meg egyesíteni a felvilágosodás egyik eszményét (miszerint a tudomány tökéletesíti a társadalmat) a párt azon forradalmi elképzelésével, melynek alapján a politikai mozgósítás az iparosítás álcája mögé bújtatva is elvégezhető, hogy egy szellemiségében és szövetében teljesen új várost alkossanak meg. Nemcsak a tervezőasztalon, hanem a szikár valóságban is.
Magnyitogorszkot mindvégig iparvárosnak szánták. Már a város fekvése is árulkodó, ugyanis a települést a Magnyitnaja hegy lábánál tervezték megépíteni, mivel az ott hatalmas volumenben bányászható érc vastartalma igen magas volt, így az kiválónak bizonyult a város mellé tervezett vas- és acélmű ellátására. A város fizikai és „szellemi” középpontjába a létesítendő vas- és acélművet állították, s merthogy az 1920-as évek második felében az ilyesfajta monumentális vertikumok tervezésére a Szovjetunióban még nem létezett kompetens mérnöki iroda, létrehozták az Állami Szövetségi Kohóipari Tervező Intézetet, vagyis a GIPROMEZ-t. Noha a XIV. Pártkongresszus már 1925 decemberében határozatot hozott a vas-és acélmű építéséről, s 1929. január 17-én a Népbiztosok Tanácsa utasítást is adott a városépítési munkák megkezdésére, a kivitelezési tervek még ekkor sem álltak rendelkezésre.[2]
Rövid városépítési szemlénket Magnyitogorszktól mintegy 4000 kilométer távolságra folytatjuk, méghozzá a Duna mentén. 1948 nyarán a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Szociáldemokrata Párt kierőszakolt egyesülésével létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, s kezdetét vette Magyarország szovjetizálása, azon belül is az ország nehéziparának látványos fejlesztése. A Nehézipari Központ (NIK) 1948-ban kapott megbízást egy kohászati kombinát terveinek előkészítésére, ugyanakkor már a gyár és az akkor még csak lakótelepként emlegetett majdani város területének kijelölése sem volt egyszerű feladat, hiszen több lehetséges helyszín is felmerült: Győr, Mohács, Tát, Vác, Sióagárd és Dunaföldvár. A helyszín kiválasztásakor fontos szempont volt – egyebek mellett –, hogy a területrendezés ne igényeljen nagy erőforrásokat, illetve a Mecsekből könnyen odaszállítható legyen a vasgyártás alapját jelentő szén. A pártvezetés végül Mohács mellett döntött, mivel Komlóról oda akár drótkötélpályán is eljuttathatták volna a szenet. Ellenben az államhatár közelsége – különösen a titói Jugoszláviával megromlott állam- és pártközi kapcsolatok okán – nyugtalanította Rákosiékat. Mindezek dacára 1949 nyarán megindult Mohácson a lakótelep építése, végül azonban felülkerekedett a jugoszlávokkal szemben táplált félelem. Így történhetett, hogy 1949 őszén földmérők jelentek meg a négyezres lélekszámú Dunapentele határában, s az 1949. december 28-án keltezett minisztertanácsi határozattal leállították a mohácsi építkezést, egyúttal pedig utasítást adtak a dunapentelei beruházások megkezdésére. 1950. január 12-én az Állami Ipari Tervezőiroda átadta a tervezési programjavaslatot a GIPROMEZ-nek, amely elkészítette a vertikum, azaz a későbbi Dunai Vasmű generálterveit. 1950. január 15-én pedig rajzasztalra került a Lakóépület Tervező Vállalatnál (LAKÓTERV) a vertikum mellé építendő – akkor még – lakótelep első vázlata.[3]
.jpg)
Sztálinváros első utcájának, a Május 1. utcának első elkészült háztömbjei az Építők útja felől nézve, a városépítkezés első szakaszában, 1950.
Fénykép forrása: Fortepan/Bauer Sándor
A szocialista várostervezés ideája – egyének helyett közösség
Bár tagadhatatlan, hogy Magnyitogorszk és Sztálinváros is a szocialista településtervezés emblematikus példája, mégis a két város tervezési folyamatában egy lényeges különbségre fel kell hívnunk a figyelmet, mely a maga módján mindkét város létrejöttét befolyásolta. Mint láthattuk, Magnyitogorszk építésekor még nem állt rendelkezésre egy részleteiben kidolgozott, késznek tekinthető városterv, a majdani Sztálinvárost pedig először nem szánták többnek egy, a vaskohászati vertikum mellett felépítendő lakótelepnél. A tekintetben persze mindkét város tervezett település volt, hogy a semmiből húzták fel házait, építették meg útjait, alakították ki köztereit. A „kietlen pusztaságba” megálmodott és létrehozott város mint ambiciózus terv sikere egybecsengett az „új szocialista embertípus” törhetetlen akaraterejével és elszántságával. A város (már megépülte előtt!) erős szimbólummá (is) vált: az új társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés által elérni kívánt eredmények lakmuszává. A gyakorlati megvalósítás síkján (többnyire) mégis inkább a következetlenség, az esetlegesség példájává lett. S ha már szimbolika. Az államszocialista felfogás szerint az „új szocialista város” a sötét és bűnös kapitalista város ellentéte volt, az a hely, melyet fény jár át, melynek utcáin a „szocialista ember” közösségi életet élhet, s ahol a munkásság egyszerre tud dolgozni és kikapcsolódni, ahol mindenki boldog és egészséges. Tehát a város képes kiszolgálni az emberek igényeit. Ezzel magát a várost állították az ember szolgálatába. Mind Sztálinváros, mind pedig a prototípus Magnyitogorszk esetén alapvetően egy és ugyanazon elképzelés dominált: olyan várost kellett építeni, ahol egy új társadalom alakulhat ki a már létező társadalmon belül, idővel annak helyén. Egy olyan „kolóniát” kívántak alkotni, melyben az egyént mint kategóriát felváltja az annál magasabb rendű/értékű közösség. Ily módon megszűnnek az egyéni érdekek és célok: minden a „miénk”, semmi az „enyém”. Az állampárti ideológia fűtötte várostervezési koncepció megkövetelte, hogy a város bázisát képezze az ott lakók boldogságának. Fizikai és átvitt értelemben is mindent gyorsan elérjenek, minden szolgáltatást és juttatást megkaphassanak. Ezen hangzatos céloknak természetesen megvolt a maga árnyoldala is: a közösségi élet előtérbe helyezésével együtt járt a lakosság aktív megfigyelése és felügyelete, szoros ellenőrzése. A pártállami hatalmi mechanizmusok megkövetelték, hogy a városlakók ellenőrzött körülmények között éljék mindennapjaikat, ezáltal befolyásolhatók legyenek, hathatósan „segítve” a diktatúra működését. Megbonthatatlan „képlet” formálódott a tervezett „szocialista” városokban: a város, a hatalom és a nép alkotta háromszög, s utóbbi akárcsak egy szárának megroppanása egyet jelentett volna Magnyitogorszk vagy Sztálinváros mint „szocialista város” megszűnésével.
Igaz, a desztalinizáció magával hozta a magánlakóterek s vele együtt az ún. konyhai beszélgetések elterjedését a Szovjetunióban, de részben a szocialista Magyarországon is.
A magnyitogorszki városépítkezés lakóbarakkjai az V. szektorban.
Fénykép forrása: Stephen Kotkin: Magnetic Mountain. Stalinism as a Civilization. University of California Press, Los Angeles. 1995. 196. (online változat)
Cimkék: Magnyitogorszk, Sztálinváros
Országok:
Megosztás:
