Az egyik legismertebb kutatója volt Szibéria orosz kolonizálásának a moszkvai származású történész, a neves kereskedőcsaládból származó Szergej Vlagyimirovics Bahrusin (1882 – 1950) – a 20. századi orosz történetírás nagy alakja. Munkái mai napig sokat idézettnek, alapvetőnek számítanak a szibériai kolonizáció kérdésében. Sz. V. Bahrusin kutatásai során sok levéltári forrást használt fel, s ez a mélymerítés többé-kevésbé lehetővé tette, hogy Szibéria orosz meghódítását úgy tekintse át, hogy az figyelemmel van az őslakos népek saját világlátására is. Ez persze nemcsak lehetőség volt, hanem szándék is: hogy ne csak Pétervárról, Kungurból, Tobolszkból szemlélje a nyugat-szibériai orosz kolonizációt, hanem az ott élő népek szemszögéből is. Ebben az értelemben ez a megközelítés az 1920-as években, de még az 1930-as években is illeszkedett a fiatal szovjet állam világszemléletéhez, tehát hogy le kell számolni a „birodalmi sovinizmussal”, az orosz nacionalizmussal, és egyenlőként kell tekinteni a kisebb népekre, az ő látópontjukon is át kell szemlélni Oroszország múltját. Annyiban is új és aktuális volt Sz. V. Bahrusin munkássága, hogy az általa alkalmazott marxista nyelvezet hangsúlyosabb társadalomtörténeti megközelítést tett lehetővé.

Ennek ellenére fő következtetéseiben mégis egyfajta folytonosságot képvisel a korábbi orosz történetírással. Mert végül Szergej Bahrusin is arra a következtetésre jutott, hogy Szibéria orosz kolonizálása progresszív fejleménynek tekinthető. Előrelendítette a kisebb népek fejlődését, kimozdulását elmaradott, alkalmasint „közösségi” társadalmi rendjeikből egy fejlettebb társadalmi formáció felé.

Az orosz kolonizáció mellett kicsit talán magyar szempontból is lehet jelentősége annak, amit legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik és a hantik orosz uralom alá kerüléséről ír érdekes, elsődleges levéltári forrásokon alapuló 1935-ös tanulmányában, az Osztják és vogul fejedelemségek a XVI-XVII. században című cikkében.

Sz. V. Bahrusin szépen vázolja, hogy a középkori, és tulajdonképpen novgorodi eredetű – már ami a Rusz illeti –  Jugria (Ugria) terminus használata Nyugat-Szibériára vonatkoztatva a 17. századra hogyan kopott ki lassan. A középkori, novgorodi és permi „jugricsi” etnonimet a 15-16. századtól felváltotta a vogul kifejezés az Urál és Nyugat-Szibéria lakóira (a manysikra). Ez nem feltételen csak egy új nyelvi divat volt, hanem a Közép-Urál, Nyugat-Szibéria térségében élő „ugorok” egy új társadalmi-politikai szerveződését (a pelimi Aszika „állama”) is kifejezte az új szó, tehát minőségileg más állapotot jelzett a korábbi „jugriai” szóhasználathoz képest. Ami az osztjákokat illeti, elterjedt elképzelés szerint az osztják eredetileg egy tatár szó lenne (ustyak, osztják, ’barbár’) amellyel Nyugat-Szibéria/Jugria lakóit kezdték el nevezni Oroszországban is. Bár az osztják szónak lehetséges másik etimológiája is: As-jah ’az Ob népe’ is, amelyet szintén önelnevezésként használtak. A tatár eredet azért valószínűbb, mert a 16-17. századi orosz dokumentumokban a Káma vidékén élő – a jelek szerint nem muszlim – baskír és tatár népességet is osztjáknak nevezték, ami értelemszerűen nem vonatkozhat a hantikra. Eleinte még az osztjákok közé sorolták a szamojéd szölkupokat (ún. osztják-szamojédok) és a paleoszibériai nyelvű keteket („jenyiszeji osztjákok”) is.

A manysik a 17. században még az Urál mindkét oldalán éltek. A Pecsora, Visera, Koszva, Csuszovaja, Szilva, sőt, az Ireny folyók mentén is – írja Szergej Bahrusin, bár megjegyzendő, hogy a manysi településterület nyugati határa ma is tudományos viták tárgya, és a nyelvészeti-toponímiai anyag jóval szerényebb manysi szállásterületet feltételez az Urál „európai” oldalán, legfeljebb a Szilva-Csuszovaja vidékén. Keletebbre a Tavda, Szoszva, Lozva, Tura, Konda mentén terült el a manysi világ. A manysi „törzsterület” az Uráltól keletre volt, a Szoszva, Lozva, Tura, Tagil vidékén, lakóterületük délen egészen a mai Nyevjanszk-Jekatyerinburg vidékéig is elért. A Tavda-Konda vidéke „tiszta” manysi terület volt.

17. századi orosz összeírások alapján ezen a hatalmas, a Csuszovajától a Kondáig terjedő területen néhány ezer manysi élhetett csak (a jaszakösszeírások alapján a tízezres nagyságrendet aligha meghaladóan). Politikai értelemben legjelentősebb, az oroszok számára is látható a pelimi „fejedelemség” volt. Úgy tűnik, a Pelim-Tavda összefolyásánál volt a manysik „szakrális központja”, „szent ligete”, ahol még a 18. század elején is a fákat lóbőrrel díszítették, és állítólag még emberáldozatokat is tartottak.

Az adatok arról tanúskodnak, hogy a manysik egy része vándorló életmódot folytatott az Urálban, hol a „keleti”, hol a „nyugati” oldalon feltűnve. Ugyanakkor Nyugat-Szibériában a Tura mentén, ahol jelentősebb volt a tatár hatás, már valami kezdetleges földművelés is volt náluk a 17. században.

A manysiktól keletre és északra a hantik már inkább az Ob folyó népe („As-jah”, az As a hatalmas Ob folyó hanti neve). Keletről nézve a Vaszjugantól északra haladva kezdődött az Ob menti hanti világ. A Tobol és az Irtis vidéke is régen az „obi-ugorok” területe volt, de ez a vidék a 17. századra jelentős részben eltatárosodott. Délről nézve a hanti világ az Irtistől kezdődött, az Obhoz közelítve egyre hangsúlyosabbá vált, majd az Ob torkolatáig szinte teljesen homogén volt. A hantik száma alig lehetett több, mint a manysiké.

A hantik harcos nép voltak, főleg a szamojédokkal (nyenyecekkel) való állandó háborúskodásaik miatt, de időnként egymással is harcoltak a hanti „fejedelemségek”. Maga a hanti szó etimológiája összefüggésben lehet a magyar ’had’ szóval. Ez egy olyan szó, amelynek története a finnugor korra nyúlik vissza, nyilvánvalóan egy ősi finnugor társadalomszervezési terminus, v. ö. manysi hont ’had’, finn kunta ’gyülekezet’, észt emakond ’egy család összes gyermeke’ stb. Mindenesetre feltűnő, hogy az obi „ugoroknál” ez a katonai terminus egy embercsoport önelnevezésévé vált – jelezve nemcsak azt, hogy harcos közösségről van szó, de azt is, hogy társadalomszervezésük viszonylag magas fokon állt. Hiszen a hadseregszervezés mindig társadalomszervezés is: hierarchiával, társadalmi munkamegosztással, ideológiával. A 15-16. században valamilyen erődített településeik is voltak a hantiknak, amiből Sz. V. Bahrusin szerint az következik, hogy körükben megindult az államszervezés folyamata (bár régészeti leletekből jól ismert, hogy Nyugat-Szibériában már legalább a bronzkor óta léteztek – alkalmasint hatalmas – erődítések, gorogyiscsék). Némelyik vogul és osztják fejedelem neve is ismert: Aszika pelimi manysi vezéré (15. század); a kodai fejedelem Alacs és mások.

Az oroszok a 15. században vetették alá Aszikát, az 1580-as években meghódították Tyumenyt (Csingi-Tura). Az oroszok saját birodalmi gyakorlatuk szerint hódolás után meghagyták a helyi eliteket. A behódolás része volt a keresztény vallás felvétele, de ez csak formális maradt és vezető elitet érintette. Panaszos iratok bizonyítják, hogy a kereszténység formális felvétele után gyakorlatilag semmilyen egyházi hitélet nem folyt az őslakosok között. A kodai fejedelemségekben 1628-ban 600 férfi közül 10 volt keresztény, azok is mind a fejedelem környezetéhez tartozók. Azaz a kereszténység felvétele csak formális hatalmi-behódolási aktus volt az elit részéről.

Az orosz hódítás után az őslakos népességben nemcsak hogy megindult, hanem megszilárdult és intézményesedett a társadalmi differenciálódás. Négy csoport mutatható ki: a fejedelmek, a katonai elit – ezek nem tartoztak jaszakfizetési kötelezettséggel, illetve a jaszakfizetésre kötelezett „közönségesek”, valamint a rabok, akik főleg nők voltak, bár az ő létszámuk nem feltétlen volt nagy. Nyugat-Szibériában többször írnak a kútfők rabtartásról, a legtöbbször nőkről volt szó. De rabokat használtak fel emberáldozatokhoz is. Újkori források (1662) szerint a hantik emberáldozataikhoz szamojéd rabokat használtak fel. A rajtaütések, „hadjáratok” célja is sokszor az asszonyszerzés, nőrablás volt.

Az új társadalmi rend bevezetése („osztálytársadalom”, vagy inkább valamilyen kezdetleges „rendi társadalom”? – Bahrusin kerüli ebben a tanulmányban a minősítést) időnként belső feszültségeket okozott: többször is ismertek hanti felkelések.

Ugyanakkor a hantik az oroszok oldalán részt vettek Szibéria „felderítésében”, különböző hadjáratokban, kicsit hasonlóan ahhoz, mint a mohikánok az angolok, a huronok a franciák mellett Amerikában. Ezekben a Tunguzka, Jenyiszej vidékére indított 17. századi expedíciókban általában néhány tucat hanti harcos vett részt. A hantik és a szamojédok közötti háborúk ezzel nem szűntek meg, de a szamojédok az oroszokat a hantik szövetségeseinek vélték – és fordítva.

Miután az orosz hatalom kellőképpen megerősödött, kezdetét vette az addig nagyobb fokon biztosított „autonómiák” felszámolása. 1643-ban megszüntették a kodai fejedelemséget, Dmitrij Alacsov fejedelmet Vicsegda környékére telepítették, ugyanakkor bőséges javadalmakkal látták el (a „nemesek” közé írták, pénzt, ajándékokat, földet kapott). Más hanti fejedelmekről is ismert, hogy a 18. században az orosz nemesség tagjaivá váltak. Ha viszont valamely fejedelem lázadást kísérelt volna meg az orosz hatalom ellen, és erre is vannak példák (1607: a már keresztény Vaszilij obdorszki fejedelem lázadása), akkor a „rendbontó” vezéreket kivégezték.

A Nyugat-Szibériában alkalmazott orosz kolonizációs politika máshol is hasonló lesz. Ennek fázisai: az orosz katonai behatolás után a helyi elitek megnyerése, a formális orosz főség elfogadásával (a helyi vezető réteg krisztianizálása) → valamilyen „autonómia” biztosítása a szolgáltatási kötelezettségek rögzítése mellett → miután ez a rend megszilárdult, az autonómiák visszanyesése, a korábban együttműködő elit eltávolítása (vagy éppen teljes körű „ruszifikálása”), a terület közvetlenebb inkorporálása: a jaszak helyett/mellett pénzügyi járadék követelése, fokozottabb adminisztratív kontroll, telepes népesség érkezése.

Ez a modellszerű rekonstrukció teszi Szergej Vlagyimirovics Bahrusin osztják és vogul fejedelemségekről szóló tanulmányát „önmagán túlmutató” jelentőségűvé.

 

 

 

 

 

 

Cimkék:

Országok: Oroszország