A holokauszt értelmezésének néhány tapasztalata

Három tézis a probléma felvetéséhez

1.     Az emlékezet politikai kisajátítása és a rendszerkritikai nézőpont

1989 után Kelet-Európában az újjászervezett nemzetállamok hatalmi elitjeinek legitimációs ideológiája két fő áramlatban, a konzervatív nacionalizmusban és a (neo)liberalizmusban öltött testet.[1] Ami pedig a marxizmusból, a marxista történetírásból megmaradt, azt igyekeztek besöpörni a régi, államszocialista rendszer apologetikájába, sőt, szélsőségesebb formájában a marxizmust egyenesen a „sztálinizmus” fogalmába próbálják begyömöszölni. Mindez nemcsak az új hivatalosság legitimációs eljárásának része, hanem egy szabadulási kísérlet a rendszerkritikától általában: ne is foglalatoskodjunk többé az új uralmi rend, az új gazdasági és szellemi hierarchia bírálatával, kritikai leírásával. Ennek megnyilvánulása volt, hogy E. Nolte után szabadon a nácizmust nem a szocializmus alternatívájaként kezdték felfogni, hanem a szocializmust igyekeztek áttolni a nácizmus fogalmába, mint „antikapitalizmust”.[2]  Ennek a primitív hamisításnak egyetlen célja az volt: hogy a szocializmus és nácizmus azonosságát „megalapozza” - igen rémes következményekkel, amelyekről később még bőven lesz szó.

Az új ideológiai mainstream egy új intézményhálózaton keresztül, úgyszólván gyarmatosította a történettudományt, azon belül a történetírás számos területét. A történetírás egyszerűen az emlékezetpolitika puszta eszközévé transzformálódott. Mindez leginkább a XX. század történetének értelmezésére igaz, de egyáltalán nem kizárólag! 

Anélkül, hogy a nacionalizmus és a liberalizmus szembenállásának és bizonyos értelemben harcának jelentőségét alábecsülném, éppen a holokauszt történeti értelmezése során egy fontos aspektusban kimondatlan „szövetség” jött létre e két fő irányzat között: elutasítják a holokauszt történetének antifasiszta narratíváját. Az antifasiszta narratíva felszámolásának történeti és politikai okairól már számos helyen beszámoltam,[3] e helyütt már csak a terjedelmi korlátok miatt is ezek bemutatásától eltekintenék. Az antifasiszta narratíva rendszerkritikai nézőpontot tükröz, amelynek megvilágításában a holokauszt története, történetírása és emlékezete beágyazandó a világtörténeti összefüggések közé, hiszen a holokauszt nem egyszerűen „német projekt”, a holokauszt története egyszerre (geo)politikai harcok és üzleti-hatalmi játszmák része, amelyek természetesen elszakíthatatlanok a német nagytőke érdekeitől és azoktól a mesés profitoktól, amelyeket a holokausztnak köszönhetően is bezsebelt. A holokauszt története (és történetírása) abban az értelemben is világtörténet, hogy Németország nem egyedül hajtotta végre a holokausztot, erre nem is lett volna képes: globális és helyi, nemzeti-regionális erők – tudatos és nem tudatos közreműködése nélkül lehetetlen lett volna kiirtani az európai zsidóság döntő részét.  A kollaboráció története, beleértve a bűnösök megbüntetését vagy a büntetés elmaradását maga is globális történet, beágyazódik az egész világrendszer mechanizmusába, éppen úgy, mint a zsidók menekülésének globális szintű megakadályozása vagy a náci népirtás rablásaiból fakadó vagyonok értékesítése bezárólag a zsidók szájából kitépett – tömbökbe olvasztott - aranyfogakig. Magának a náci Németországnak a szétzúzása, illetve maga az antifasiszta ellenállás is világtörténet, éppen úgy, ahogyan a náci Németország felemelkedésének története is. De gyakran elfelejtik ma már annak a ténynek a világtörténelmi jelentőségét, hogy a Szovjetunió Vörös Hadserege oltotta ki a haláltáborok krematóriumainak tüzét, aminek hangsúlyozása kívül marad az új mainstream irányzatainak érdeklődésén. Az általam reprezentált szemléletben különös jelentőségre emelkedik a rész és az egész összeillesztése, egymás kölcsönös feltételezése az elemzés minden fokán.[4]

A háború jellege és a holokauszt hazai nacionalista emlékezete

A kelet-európai, mindenekelőtt a szovjet államszocialista rendszer közismert elhallgatásainak és misztifikációinak[5] legfontosabb következménye az volt, hogy – itt nem részletezhető okokból - a népirtás alapvető mozzanatát, vagyis a zsidók kiirtását már 1989 előtt relativizálták, pontosabban jórészt és sokáig feloldották az „antifasiszta hősök és áldozatok” fogalmi kliséjében. Még a népirtás kifejezést sem igen használták, az oroszországi történetírásban és emlékezetpolitikában is csak napjainkban kezd elterjedni a népirtás fogalma, mint a Szovjetunió elleni háború eszköze és célja. Ugyanakkor magát a holokausztot – ezt a marxista-leninista szerzők javára kell írni - nem választották le a globális feltételrendszerről, nem etnicizálták a történelmet, nem darabolták fel a történelmet „etnikai ismérvek” alapján. A kiindulópont - helyesen - az volt, hogy a náci Németország a Szovjetunió ellen „területrabló” (Lebensraum) háborút folytatott. Ma sem hangsúlyozzák Nyugaton, hogy a nácik más háborút folytattak Keleten, mint Nyugaton, vagyis elhallgatják: a szovjet elleni háború eo ipso gyarmatosító és népirtó háború volt. A mai magyar történetírásban sincsen a helyén ez a kérdés, legalább is, ami a mainstreamet illeti,[6] persze e tény elválaszthatatlan a történetírás fentebb említett emlékezetpolitikai függőségétől. Éppen azért is kerülik meg vagy negligálják a háború jellegének meghatározását, hogy az emlékezetpolitikai relativizálásnak ne legyenek korlátai. Hiszen ha kezdettől, 1941. június 22-től gyarmatosító-népirtó, rablóháborúról beszélünk, azzal rögtön határt is szabunk a nácikkal való mindenfajta fegyveres kollaboráció mentegetésének, relativizálásának (nem szólva itt a nyíltan vállalt náci rehabilitációról). Ha a szovjet elleni háború jellegét nem tisztázzuk, akkor - a hazai történetírás tapasztalatai tükrében is - két torz fejleménynek nyitunk utat. Az egyik a „totalitarizmus-elméletből” fakadó torzítás, miszerint a náci és a szovjet rendszer lényegében azonos, ami evidens módon a holokauszt relativizálását hozza létre áltudományos formában. A másik torz értelmezési pálya, hogy a holokausztban résztvevő megszálló fegyveres erők katonái nem voltak tudatában annak, hogy népirtásban vettek részt. Ez annak a „szándéketikai”, mélyen ahistorikus érvelési zsákutcának a prototípusa, amely a szándék és a pszichológia felől értelmezi a történelmet, hogy egyfajta „mentességet” nyújtson a holokausztot végrehajtó egyes nem-német politikai és katonai végrehajtók számára, mint például a magyar megszálló csapatok katonáinak.[7] Ilyen módon tehát bármennyi dokumentumot is tárunk fel, mindig megmarad a relativizálás egérútja: „nem tudták”, „nem azért csinálták”, „már pedig a háborúk ilyenek…” Így azt sem veszik észre – tudatosan vagy nem tudatosan, lényegében egyre megy -, hogy Horthy és a Horthy-rendszer „kétszeresen” vétkes a holokausztban: egyfelől bűnös a rendszer szovjet területeken végrehajtott népirtásban és bűnös a hazai zsidóság elpusztításában.  

E szempontból a történetileg korrekten alátámasztott emlékezetpolitika nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a magyar megszálló csapatok parancsnoka, Álgya-Papp Zoltán tábornok maga is elismerte a csernyigovi perben 1947-ben, hogy szánja-bánja, de az alá beosztott megszálló csapatok az ő parancsnoksága alatt népirtást követettek el „az ukrán szovjet nép ellen”.[8] De a mai magyar nacionalista történetírói mainstream mindezzel képtelen tárgyszerűen szembenézni. Vagy a dokumentumok „hitelességét” kérdőjelezik meg vagy az elítélt Álgya-Papp vallomását a „kényszerítés” unalomig ismert és álságos magyarázatával próbálják lejáratni, mit sem törődve azzal, hogy más vádlottak egyáltalán nem ismerték el olykor még bűnösségüket sem, mert nem alkalmaztak erőszakot a vádlottakkal szemben. Ennek a historiográfiai „bűvészkedésnek” volt a fogalmi és extrém politikai megnyilvánulása, amikor a holokauszt kezdetét, a mintegy 17-20 ezer magyarországi zsidó kamenyec-podolszki kiirtását egy mainstream szélsőjobboldali történész „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte.[9] Hasonló történetszemlélet uralkodik a kelet-közép-európai régióban másutt is, amikor – főleg balti és ukrán - „emlékezetpolitikusok” a honvédő háború helyére egy „kétfrontos harcot” csempésznek be, mintha a nácikkal szövetséges helyi antikommunista-szovjetellenes, „antisztálinista harcosok” (UPA vagy a lett és litván „erdei testvérek”) a nemzeti függetlenségért harcoltak volna „a két totalitariánus diktatúra” ellenében. Ezzel tulajdonképpen a Wehrmachttal és az SS-szel együttműködő, a náci hatóságok ellenőrzése alatt álló helyi fegyveres „ellenállókból”, röviden, a náci kollaboránsokból építik fel a nemzeti függetlenségi harc mítoszát. A tények olyannyira nem számítanak, hogy példának okáért az UPA, amely állítólag ellenállt a náci Németországnak („is”) és apologétái, egyetlen Wehrmacht vagy SS katona megsemmisítését sem tudták-tudják igazolni, német források sem tudnak egyetlen ilyen esetről sem.

Újabban egy másik álkoncepció is népszerű „teória” – az óriási sajtótámogatással exportált könyv a „véres övezetről” (Snyder) ^[10], amely az égvilágon semmiféle szakszerűen megalapozott magyarázatot nem ad semmire, ha csak azt a közhelyet nem támasztja alá, hogy a II. világháború az emberiség legvéresebb háborúja volt és valamely misztikus okokból éppen a „két totalitárius diktatúra” közötti térség a szörnyű vérözön forrása. Vagyis a mainstream média által felkapott és agyonreklámozott etnonacionalista magyarázatok foglalták el a társadalom- és történetelméleti és historiográfiai vizsgálódások helyét. Az itt említett vulgarizáló „bulvár-elméletnek” a hátterében egyszerűen eltűnik a  háború egész jellegét meghatározó, fentebb jelzett, alapvető mozzanata: az ugyanis, hogy a holokauszt maga elválaszthatatlan a náci Németország fő céljától, a Szovjetunió katonai lerombolásától és gazdasági kifosztásától, a nácik és szövetségeseik (Magyarország, Románia, Olaszország és más megszállt országok rezsimjei (Szlovákia, Horvátország, Finnország stb.) szovjetellenes gyarmatosító háborújától, a Szovjetunió népei ellen eltervezett – és később, 1941. június 22-e után a gyakorlatban megvalósított -  genocídiumtól. Ezeket az etnonacionalista hamisításokat erősítik azok a próbálkozások az Európai Unióban, amelyek hivatalos dokumentumok formájában is a totalitarizmus-elmélet keretei között azonosítják a Szovjetuniót és a náci Németországot, relativizálják nemcsak a holokausztot, hanem figyelmen kívül hagyják magának a háborúnak a népirtó-gyarmatosító jellegét is.^[11] 

Az etnonacionalizmus uralma és emlékezetpolitikájának alapvető céljai

     Ma már komoly történész nem tagadhatja, hogy a holokausztot a náci Németország egyedül nem hajthatta volna végre. Ugyanakkor szerte Kelet-Európában historikusok egész serege foglalkozik még mindig a holokauszt relativizálásával, aminek célja a két világháború között és a háború idején uralkodó politikai elitek történelmi felelősségének lekicsinylése. Ez az emlékezetpolitikában úgy jelenik meg, hogy a helyi lakosság részvételét a tömegmészárlásokban bagatellizálják és még mindig Németországra mutogatnak, mint kizárólagos felelősséget viselő államra. E felelősség-áthárítás számára kapóra jött a „véres övezetről” kialakított - fentebb említett - áltudományos és miszticizmusba hajló tudománytalan szócséplés a „nemzeti specifikumokról”. Ehelyett közelebb visz bennünket a történelmi megismeréshez, a történeti valósághoz, ha világosan átlátjuk: a holokauszt megvalósításához Horthykra és Banderákra, Tisokra és Antonescukra, illetve a mögöttük álló katonai és politikai-hatalmi struktúrákra, apparátusokra, rezsimekre volt szükség, amelyek be voltak ágyazódva a korabeli európai viszonyok közé, amit a Müncheni Egyezmény igazán látványosan demonstrált. Mégis napjainkban már bevett szokás, hogy a II. világháború kirobbanásáért a náci Németország mellett a Szovjetuniót tegyék felelőssé, levéve így a felelősség jórészét Hitler és az európai nagyhatalmak, illetve – a német-szovjet paktumot megelőzően - a Hitlerrel megegyező „kishatalmak” vezetőinek válláról.[12] Evidensnek tűnik, de ma már semmi sem az, ezért le kell írni: a holokauszt tehát egyáltalán nemcsak zsidó történet és nemcsak zsidó történelem. Ugyan egyedi, minden alapvető szempontból példátlan népirtás az emberiség történetében, de nincsen önálló, önmagában vett története, nem önmagában álló jelenség: a világháború és a történetileg felfogott hierarchizált és bonyolultan strukturált világcivilizáció, világrendszer terméke és megnyilvánulása volt. Ismétlem ezt a tézist, mert az etnonacionalista világszemlélet nem tud mit kezdeni ezzel a ténnyel.

   Természetesen a zsidók szerepe a holokausztban döntő fontosságú mozzanat, de messze nemcsak az „áldozati” összefüggésben. Mindig is voltak és vannak kutatók, például Ichak Arad, izraeli történész, aki „új” szemponttal igyekezett számot vetni, amely nélkül egy progresszív emlékezetpolitika elképzelhetetlen, a zsidó nemzetiség (és nemcsak vallás) egészét illeszti be az antifasiszta küzdelembe. Bemutatja, hogy a zsidók nemcsak áldozati „szerepet” játszottak a világháború, a nagy honvédő háború történetében, hanem létszámukhoz képest egyenesen kiemelkedő módon hozzájárultak a náci Németország fölötti győzelem kivívásához.^[13] Ezt a globális szempontot, ezt a világtörténeti perspektívát a „régi” történetírásban, példának okáért R. L. Braham vagy Ránki György, E. Traverso vagy M. Postone és mások munkáiban még természetes módon megtalálhatjuk, noha igaz: az emlékezetpolitikai csatározások  (legfeljebb akkoriban nem így nevezték) már akkortájt is dúltak, amelynek méretei és intenzitása messze elmaradtak a mai, „modern” háborúskodástól.   Oroszország úgyszólván egyedül áll azzal a törekvésével, hogy pozitív kép rajzolódjon ki a Szovjetunió nagy honvédő háborújáról, amely a mai rendszer legitimációs kiindulópontja. Az etnonacionalista történetírás jelentős szegmense, nem is szólva a liberális irányzatról,  már Oroszországban is a nagy honvédő háborút mítosznak minősíti.[14] A hivatalos államnacionalista történetírás is egyfajta „dekommunizáción” ment át folyamatosan évtizedek óta, példának okáért úgyszólván kitörölték   a kommunista párt szerepét a nagy honvédő háború történetéből. A régi kommunista legitimációs ideológiát (marxizmus-leninizmus) már régen kiszorította a „birodalmi patriotizmus” és a „nyugatos kozmopolitizmus” furcsa szövetsége: különös helyet szorítanak a „háborús történetben” az „orosz etnosznak” és a pravoszláv egyháznak, noha a két irányzat eközben eltérő hangsúlyokat és „értékeket” domborít ki.

A   Az etnonacionalista szemlélet Kelet-Európában, amely az emlékezetpolitikából kiindulva fertőzi meg a történetírást, végső soron azzal a funkcióval vált uralkodóvá, hogy a helyi hatalmi elitek saját legitimációjukat megerősítsék, történelmi „előzményeiket”, a Horthykat, a Banderákat, az „erdei testvéreket”, a rongyos gárdát stb. mentegessék, a holokausztot és általában a náci népirtásban való részvételüket kiiktassák a „narratívájukból” mint „nemzeti történelmet”… Vagyis a történelmet dehistorizálják, saját önigazolásukká, „rendszerideológiává” transzformálják.[15]   

(A Peter Pastor amerikai-magyar történész 80. születésnapjára készült kötetből szintén kimaradt Szvák Gyula tanulmánya, amelyet hétfőn közlünk.)