Godfried Schalcken: Pjotr Alekszejevics portréja (1703-1706)

Az Északi háború

A „nagy követség” kudarca levette a napirendről a török kérdést. Hirtelen megnyílt az esélye azonban az északi háborúnak. 1700. augusztus 12-én Péter megindul Narva ellen. Nem kellett volna ennyire sietnie. Ekkor még nem tudta, hogy mire nekikezd a 21 éven át tartó háborúnak, már csak egy szövetségese marad. A lebecsült, tizennyolc éves XII. Károly svéd király ugyanis egy meglepetésszerű rohammal elfoglalta Koppenhágát, és a dánokat a szövetségből való kilépésre kényszerítette – gyakorlatilag Péter hadba vonulása napján. A nagyobb baj azonban az oroszok felkészületlensége volt. Így aztán a Narva alatti vereség megsemmisítő lett: az oroszok elvesztették seregük harmadát, tíz tábornokukat és egész tüzérségüket. Károly még annyi fáradságot sem vett, hogy üldözőbe vegye a demoralizált oroszokat. Egész Európa a Péteren esett csúfságon nevetett.

Ezután majd egy évtizedig folyik egymás fárasztása. Károly elkövette azt a stratégiai hibát, hogy a veszélyesebbnek ítélt II. Ágost lengyel király és szász választó ellen fordult. Péternek így volt ideje rendbe szedni seregét (és országát), és okosan lavírozva elkerülni az újabb nagy összecsapást. Helyette inkább segélycsapatokat küldött szövetségesének, hogy ezzel is segítsen lengyel földön tartani az ellenség főerőit, miközben a gyengén védett balti-tengeri erődök ostromával kipróbálhatta erejét. A könnyű sikerekkel lassan, de biztosan növelte hadserege önbizalmát és presztízsét. Az első finn-öböl-beli győzelmek után, 1703-ban a Néva torkolatánál megalapította Pétervárt, majd újabb győzelmeket aratott, amelyek közül az 1704-es narvai volt a legfontosabb a sikeres – és viszonylag gyors – reváns okán.

A lengyel hadszíntéren minden fordítva történt, mígnem 1709. június 27-én Károly harminc ezres serege az ukrajnai Poltava alatt teljes vereséget szenvedett az oroszoktól. Maga a király is alig tudott kíséretével a Dnyeperen át török területre menekülni. Péter eufóriája irracionális méreteket öltött: ahelyett hogy az ellenséget tovább üldözte volna, hazament, és óriási ünnepséget rendezett. A lakomára meghívta a fogságba esett svéd tábornokokat, ivott az egészségükre, és igen meg volt elégedve azzal, hogy a tanulók legyőzték tanítómestereiket. Kljucsevszkij szellemes meglátása szerint a két esküdt ellenség az igen válságos pillanatokban, úgymond, mindig „kisegítette” egymást: Narvánál Károly, Poltavánál Péter mulasztotta el a végső leszámolást.

 

Louis Caravaque: A poltavai csata (1717-1719)

E mulasztás még tizenkét nehéz, háborús évébe került az oroszoknak. Már csak azért is, mert a cár a törökök ellen fordult, ahol elhagyta a hadiszerencse. A Prut folyónál az orosz sereget a teljes megsemmisülés, a cárt a szégyenteljes fogságba esés fenyegette, amikor Fortuna váratlanul mégis rámosolygott. Safirov nevű diplomatájának ugyanis sikerült, állítólag busás baksissal, meggyőznie a nagyvezírt egy elő­nyös békéről. Oroszországnak vissza kellett ugyan adnia az azovi erődítményeket, de minden balti-tengeri hódítását megtarthatta – pedig Péter már lélekben felkészült arra, hogy Pétervárt kivéve, az összes hadisikerének búcsút mondjon.

A sok fordulatot hozó és még több áldozatot követelő északi háború 1721. augusztus 21-én a nystadti békével zárul le. Péter úgy vágott bele ebbe a háborúba, hogy a legmerészebb álma Ingermanland és Karélia egy részének meghódítása volt. Később többször beleegyezett volna már abba is, ha legalább Pétervárt, a Néva torkolatát megtarthatja. A végén azonban az eredetileg II. Ágostnak szánt Estlandot és Livlandot is az orosz birodalomhoz csatolta. Nem érthetetlen ezek után túlméretezett öröme, ami egyebek között egy túlságosan is nagyvonalú gesztusban nyilvánult meg: a legyőzött ellenfél visszakapta Finnországot, és ráadásul horribilis váltságdíjjal is megjutalmazták. A tény azonban tény maradt. Oroszország Svédország helyébe lépett az európai hierarchiában. Péter pedig megkapta a Szenátustól a „császár”, a „haza atyja” és a „nagy” megtisztelő címeket.

Az újdonsült európai nagyhatalom továbbra sem pihent. Ezúttal Ázsiát vette célba, a legyengült Perzsa Birodalmat. 1722–1723-ban elfoglalta Derbentet és Bakut, s meghódította a Kaszpi-tenger nyugati partvidékét.

Szakállak és furkósbot

Péter, amikor a „nagy követjárásból” hazatért, természetesen nemcsak a sztrelecek megleckéztetésével foglalatoskodott. Ezenkívül még saját kezűleg levágta néhány bojár szakállát, és megkurtította hosszú kaftánját, majd parancsba adta, hogy ezentúl mindenkinek sima orcával és európai szabású ruhában – tavasszal magyar, télen német módiban -  kell járnia. Igazán szimbolikusnak nevezhető az ekkor bevezetett naptárreformja is. A pravoszláv időszámítást elvetve, új időszámítást rendelt el. Ezentúl nem a világ keletkezését, hanem Krisztus születését tekintették az időszámítás kezdetének; az új év Oroszországban is 1700. január 1-én vette kezdetét, s nem szeptember 1-jén, ahogy addig indították az évet.

Péter önálló uralkodása véget nem érő háborúk sorozata. E három évtized alatt egyetlen évet jegyeztek fel a krónikások, amikor az oroszok nem hadakoztak sehol. Az ország katonai tábor képét öltötte, az állam fő feladatává a háborúzás vált. Még mielőtt az uralkodó valóban hozzákezdett volna a birodalom átalakításához, belefogott a 21 éves északi háborúba. Legelébb tehát a hadsereget kellett ismét rendbe tenni. Az erre irányuló intézkedések aztán mintegy láncreakciószerűen elindították az állami és társadalmi élet reformjait is.

Világossá vált, hogy nemcsak a nemesi felkelés, de a verbuválások addigi rendszere és a valóban állandó hadsereg hiánya katasztrofális eredménnyel jár. 1699 és 1725 között ezért 53 alkalommal rendelnek el általános vagy részleges sorozást. Ennek során mintegy 284 ezer újonccal töltik fel az orosz seregeket. Először csak a 15–20 év közötti nőtlen ifjakat hívták be, majd a háború kikényszerítette a 20–30 év közötti nős emberek bevonultatását is. Szörnyű veszteséget okozva ezzel a békés termelőmunkának, a feladatot fényesen megoldotta a péteri kormányzat: a cár uralkodásának végére a szárazföldi állandó sereg létszáma kb. 130 ezer fő volt, ehhez jött még kb. 70 ezer helyőrségben szolgálatot teljesítő katona s még kb. 105–107 ezer főnyi irreguláris sereg (zömmel kozákok és idegen ajkúak). Hasonló fejlődésen ment át az orosz flotta is. Egyes becslések szerint az orosz haderő még béke­időben is az éves költségvetés mintegy kétharmadába került.

A szent cél érdekében semmilyen eszköztől vissza nem riadó uralkodó érhető tetten gazdasági intézkedéseiben is. „Nyugat-majmolása” valójában az Európától való függetlenedést szolgálta. Feljegyezték, hogy egyszer állítólag azt találta mondani: Oroszországnak csak arra és csak addig kell Európa, amíg mindent meg nem tanul tőle. Hihetőnek tetszik e legenda, ha előre tekintünk uralkodásának végére, amikor már komoly védővámok segítik az izmosodó orosz ipart, s amikorra Oroszország az éves vastermelés mennyiségében megelőzi Angliát, és jó egy évtizede megszűnik fegyverimportőr lenni.

Louis Hersent képe XV. Lajos és I. Péter 1717-es találkozásáról

Addig azonban sokszor kellett még képletes furkósbotját megsuhintania. Kiváltképp érvényes ez a manufaktúraiparra, amelyet szinte a nulláról kényszerült Péter újjászervezni, hiszen a 17. századi manufaktúrák közül igen kevés maradt az új évszázadra. A 18. század első negyede azonban kétségtelenül nagy áttörést hoz e tekintetben. 200 új gyárat és üzemet létesít a cár ezekben az években – a legkülönbözőbb iparágakban. Az alapanyag-termelés és a tömegcikkgyártás területén tagadhatatlanok a sikerek. A bányák, a kohók, a vasöntő és fegyvergyártó műhelyek, a cement-, a cukor-, a papírgyárak a semmiből születtek, és már Péter idején komoly jelentőségre emelkedtek. Ugyan mesterséges és erőszakolt képződmények voltak, hiszen vagy maga a cár, vagy a parancsára alakult „tőkés kompániák” hozták őket létre. Állami megrendelésre és szigorú állami felügyelet és szabályozás alatt működtek, szinte teljes egészében jobbágyi kényszer­munkásokkal dolgoztatva.

Az „eredeti tőkefelhalmozás” tehát Oroszországban meglehetősen sajátosan ment végbe. A szó történelmi értelmében nem is igen beszélhetünk róla, hiszen nem vált a termelés motorjává, nem termelt ki egy tőkés, gyáros vállalkozói réteget, s nemhogy nem szakította ki a parasztot jobbágyi kötelékéből, de éppenséggel gazdaságon kívüli kényszerrel a gyárhoz kötötte. Egy feudális-autokratikus eszközökkel végrehajtott iparosítás kezdetének tekinthetjük ezt a folyamatot, amelyet helyesebb lenne „eredeti állami tőkekoncentrációnak” aposztrofálni.

Ilyen vagy olyan eszközökkel, de Péter végül is elérte fő célját. A hadsereg lényegében csak az uniformisát nem tudta teljes egészében a hazai ipartól megkapni. Persze, az anyagi alapok megteremtését nemcsak a termeléssel kívánta biztosítani. Az új adónemek kifundálásával például egy egész apparátus foglalkozott, akik a fürdőktől kezdve a tölgyfa koporsón keresztül a szakállig mindenre adót vetettek ki. Az adókivetés érdekei felülemelkedtek a vallási-lelkiismereti szempontokon is. A vallási szakadárokat pl. ezentúl nem üldözték – feltéve, ha befizették a rájuk kirótt speciális adót. Sőt, innentől kifejezetten kötelező volt a régi kaftánokban járniuk, ez volt a garanciája ugyanis annak, hogy dupla adót fizetnek. A monopóliumok szintén fellendültek. A sót, de pl. a kártyát is csak a kincstár megbízásából forgalmazhatták, vagy pl. külön mézkancellária működött.

A rendkívüli összevisszaság és a kisstílű eszközök talán feleslegesen irritálták a lakosságot, de a bevételeket összességében sikerült növelni. Az uralkodót egyébként nemigen érdekelte, hogyan jut pénzhez. Egyet tudott: a katona évente mennyibe kerül. Az adórendszernek ehhez kellett igazodni. A háború végeztével aztán mód nyílott az anarchisztikus adózási viszonyok egységesítésére: 1724-ben bevezették a lelkek szerinti adózást, amely – később még meglátjuk – jelentős hatással volt a korabeli orosz társadalomra.

„Ki őrzi az őröket?”

Az új adókat természetesen nem elég leleményesen kitalálni, majd emelésükről intézkedni – azokat be is kell hajtani. Hagyományosan ez utóbbi volt a leggyengébb láncszem az orosz központi irányítás rendszerében az apparátus és hivatalnokai rendkívüli mértékű korrumpáltsága miatt. Egy korabeli vélemény szerint 100 adórubelből 30 ha eljutott rendeltetési helyére. A permanens háború ugyanakkor kikövetelte a probléma megoldását, s Péter lankadatlan buzgalommal vetette bele magát a megoldáskeresésbe. Látszólag sikerrel, hiszen az uralkodása végén működő közigazgatási rendszer talán a legidőállóbbnak bizonyult összes reformja közül. Az odáig vezető út azonban igen lassú és tekervényes volt, több zsákutcával tarkítva, és nem bizonyos, hogy a végeredmény mindenben igazolta az erőfeszítéseket.

Alekszej Venyecianov: Nagy Péter. Szentpétervár alapítása (1838)

A cár hosszú ideig nagyobb figyelmet fordított a helyi, mint a központi közigazgatásra. Ennek volt szubjektív oka is, nevezetesen az, hogy maga is alig tartózkodott Moszkvában vagy Pétervárott. A végtelen birodalom egyik végétől a másikig száguldozott, mindenütt jelen akart lenni, ahol valami fontos történt. S az igazán fontos dolgok ott történtek, ahol ő is jelen volt. Ez a tény eléggé leértékelte szemében a két fővárost és annak hagyományos irányító apparátusát. A bojárduma pl. elvesztette korábbi központi szerepét, részint, mert az uralkodó mindenben maga akart dönteni, részint, mert tagjai is legtöbbször úton voltak valamilyen megbízatás teljesítése miatt. A prikázrendszer szintén a felbomlás stádiumában volt, hiszen az ország un. guberniumokra való felosztása a legfontosabb kompetenciákat vette ki a központ kezéből, és a régiókba helyezte át azokat.

Ha végigtekintünk Péter közigazgatási reformjain, egy sor idegen hangzású új hivatallal találkozunk. Ezek némelyike – például a Szenátus vagy a kollégiumok, ezek a kvázi-minisztériumok - főleg az első időkben, a pillanatnyi helyzet diktálta kényszerből született, s működése az évek során többször változott. Másokat – Péter uralkodásának utolsó évtizedében – gondos előkészítő munka, a külföldi minták tüzetes tanulmányozása után vezettek be – majd hasonló elvek alapján változtattak meg. Az új neveket és tisztségeket leszámítva az új közigazgatási rendszer vajmi kevéssé alakította át gyökeresen a régi rendet. S bár sok törvényalkotói energiát fordítottak az egyetemleges ellenőrzés intézményi garanciájának kimunkálására, az egész rendszerre az a jellemző, amit Kljucsevszkij mesél egy szenátusi ülésről. Eszerint a sok tekintetben naiv és idealista Péter magából kikelve azonnal rendeletet kívánt hozni a hivatali korrupció ellen; egy kötél árányi lopás is legyen elég a sikkasztó felköttetésére. Mire bizalmi embere, a cár „szeme és füle”, Jaguzsinszkij főügyész szelíden így szólt: „Csak nem akar Felséged egyedül, alattvalók nélküli császár maradni?”.  Nem érthetetlen ezek után, ha a szolgáló nemesség szívesen szolgált e régi-új hivatalokban, és nem tiltakozott a svéd módi ellen.

Péter uralkodása idején jelentősen megváltozott az egyház szerepe az orosz társadalomban, és sok minden történt a kultúra ügyében is. Magát a cárt azonban az egyház (még kevésbé a hit dolgai) vajmi kevéssé érdekelték, s a magas kultúra is hidegen hagyta. Pjotr Alekszejevics nem volt intellektuá­lis típus. Ő az első olyan cár, aki az egyházra nem mint a hitélet és a mű­veltség legfőbb letéteményesére nézett. Nemcsak az egyházi kultúrát, de általában a humán műveltséget sem becsülte sokra. S ha érdekelték volna a hit dolgai, talán a pragmatikus protestantizmust részesítette volna előnyben. Érthető ezek után, ha az egyházat a gyakorlati hasznosság szempontjait figyelembe véve kezelte, s úgy tekintette, mint a birodalom egyik hivatalát s egyben jelentős bevételi forrását.

Az orosz egyház élén 1721-től pátriárka helyett egy kollektív testület áll, a Szent Szinódus, amelyet a kollégiumok mintájára honosítottak meg, s amely – világi személyek irányítása alatt – úgy működött, mint egy állami hivatal. Integrálása teljes körű volt. Olyan belső, addig sérthetetlen posztulátumokat is érintett, mint a gyónás szentsége. Egy 1708-as parancs a gyónási „információk” kötelező jelentését írta elő, és a lelkipásztor kötelességévé tette nyájának a gyóntatófülkén túli szemmel tartását, tehát a spionkodást. E meghökkentő ukáz a legkevésbé sem sértette a cár elveit. Őt inkább az botránkoztatta meg, és sarkallta aktív ellenlépésekre, hogy sok tudatlan szerzetes mások kenyerét ette, ahelyett hogy hasznos tevékenységgel töltötte volna idejét. Ezért aztán korlátozta számukat, elvette jövedelmei­ket, és előírta teendőiket.

Péter a tulajdonképpeni kultúra dolgait hasonlóan pragmatikus módon közelítette meg. Felismerve hazája elmaradottságát, már korán a tanulásra helyezte a fő hangsúlyt. Megfelelő orosz iskolák híján először külföldre küldte a szolgáló nemes ifjakat. Nem lett belőlük megannyi mérnök és hajóskapitány. Később a hazai iskolák elterjesztésével kívánta a hiányzó szakembergárdát biztosítani. A papi szemináriumként funkcionáló Görög–szláv–latin Akadémia mellett létrehozott egy navigációs-, egy tüzér-, egy mérnökiskolát és egy tengerészeti „akadémiát”. Mindezek azonban nem tudták betölteni a felsőoktatási intézmények funkcióját, lényegében speciális alapismereteket közvetítettek, és állandó tanulóhiánnyal küszködtek.

Alexandre Benois: Nagy Péter sétája a Nyári kertben (1910)

Elismerésre méltó erőfeszítések – szerény eredmények. Nem pontosan ezt, nem pontosan így kellett volna, de tenni kellett. Ez a megállapítás igaz lehet Péternek azon – az utókor embere számára szinte szánalmat keltő, a korabelinek pedig mérhetetlen kényelmetlenséget és nem csekély szenvedést okozó – kétségbeesett erőlködésére is, hogy a nyugati „kulturáltságot” (ahogyan azt ő megélte) beleverje az oroszokba. Bevezette pl. Pétervárott az ún. „ásszamblékat”, olyan estélyeket, amelyeken kötelező jelleggel kellett merevrészegre inniuk magukat az előkelő dámáknak és uraknak; a „tudomány végett” begyűjttette és spirituszba tétette a birodalom minden végéből a „monstrumokat”; leveleiben „Min Her”-nek szólítja a nevét alig leírni képes kegyencét, Mensikovot. Ő alapította ugyanakkor az első újságot (a Vedomosztyit) és az Akadémiát (1725-ben), karolt fel orosz földön addig nem művelt tudományokat, íratott és adatott ki könyveket – a saját metszésű betűket nyomó saját alapítású nyomdájában. Mind korszakos jelentőségű tett ez az orosz kultúrában.

 

Cimkék: XII. Károly, Poltava, II. Ágost, Prut

Országok: