I. Erzsébet és Alekszej Razumovszkij

II. Pétert I. Anna követte az orosz trónon, akinek a hatalomra jutását elsősorban a bojár családok támogatták, befolyásolható, gyengekezű és irányítható uralkodót látva benne. Trónra lépését feltételekhez, ún. kondíciókhoz kötötték, amelyeknek aláírásával az Orosz Birodalom alkotmányos monarchiává vált volna. I. Anna kezdetben „kezes” uralkodónak mutatkozott, beleegyezett a kondíciók aláírásába, majd Moszkvába érve semmisnek tekintette azokat és a gárda segítségével magához ragadta a hatalmat. I. Anna uralkodása egyaránt tekinthető az ukrán és az orosz történelem sötét korszakának. Az orosz történetírás az egyik legnegatívabb uralkodóként tartja számon, uralkodását „szégyenteljes német uralom” korszakaként szokták a történészek aposztrofálni, illetve nevezik bironizmusnak is, mivel Anna regnálása alatt legfőbb kegyence, Ernst Biron kezében összpontosult a hatalom. A cárnő Ukrajna tekintetében az autonómia felszámolására törekedett, Danyilo Aposztol halálig nem háborgatta a Hetmanátus helyzetét, de az idős hetman halálát követően nem engedélyezett újabb hetman-választást.

1734-ben Anna cárnő létrehozta az ún. „Hetmani Vezetés Kormányzatát”, amely három orosz és három ukrán hivatalnokból állt. Az intézmény teljes ellenőrző hatáskörrel rendelkezett a Zaporozsjei Had területe felett. Emellett Anna újra felállította a Kisoroszországi Kollégiumot is, ezzel gyakorlatilag két orosz szerv is ellenőrizte a Hetmanátus ügyeit, ami az ukrán autonómia egyik mélypontját jelentette. Az orosz kormányzat másik jelentős célja az ukrán területek eloroszosítása volt. Ezt a cári adminisztráció úgy igyekezett elérni, hogy tiltotta az ukránok számára az idegenekkel való házasságot, míg az oroszokkal támogatta. A hatalmas birtokadományok mellett a házassági nyomással is igyekeztek egy cárhoz hű réteget kialakítani a Zaporozsjei Had területén. I. Anna uralkodása tekinthető egyfajta rémuralomnak is, ugyanis folytonos félelemben élt, hogy Erzsébet, I. Péter és I. Katalin lánya megdönti a hatalmát, ennek hatása pedig a Hemanátus területén is egyértelműen érzékelhető volt. Tetőpontját a „Slovo i delo” statútum kiadása jelentette. A dokumentum megszületése gyakorlatilag azt jelentette, hogy minden rezsimellenes tett vagy kritika, esetleg összeesküvés a Titkos Kancellária tudomására juthatott. Minden ilyen jellegű lépés büntetendő, kihallgatások, kínzások, szibériai száműzetés vagy akár halál is lehetett a következménye. A rendelet kötelezte a legközelebbi barátokat és a családtagokat, hogy jelentsék az ilyen jellegű eseteket. Ennek következtében a Zaporozsjei Had területén általánossá lett a félelemmel teli közhangulat.

Említést kell tenni a cárnő uralkodása alatt 1735-ben kitört újabb orosz-török konfliktusról. A háború során az orosz kormányzat ismét a Hetmanátus erőforrásaira igyekezett támaszkodni, az új háború és a korábbi konfliktusok – amelyek kivétel nélkül érintették a Zaporozsjei Hadat is – az ukrán régió teljes kimerüléséhez vezetettek. Mindeközben egy olyan helyzet alakult ki az ukrán-orosz kapcsolatrendszerben, hogy az Orosz Birodalom és a Romanovok rá voltak utalva bizonyos tekintetben a kozákság fegyveres erejére, főleg a török háborúk miatt. Miközben a sztarsina tagjainak szükségük volt a Romanovokra, mert általuk látták biztosítottnak saját fensőbbségüket, privilégiumaikat és nemesi életstílusukat, ami nem hivatalosan létezett. Fontos megjegyezni, hogy a kozákság „hűsége” sosem az Orosz Birodalom felé irányult, hanem mindig a cári dinasztia, a Romanovokhoz való hűségben jelent meg.

Komoly problémát jelentett I. Anna uralkodása alatt a kozákság helyzetének romlása, miközben a kozák vezető réteg, a sztarsina Danyilo Aposztol hetmansága alatt jelentősen megerősödött és vezető szerepük megkérdőjelezhetetlenné vált, jogi helyzetüket és gazdasági fölényüket tekintve az 1730-as évekre egységes nemesség képét mutatták. A későbbiekben a kozákságon belül ez a vezető társadalmi réteg a „jogok és szabadságok” védőjeként kezdett fellépni. Ennek ellenére a katonáskodó kozák réteg, mint társadalmi csoport, I. Anna uralkodása alatt komoly válságjelenségeket mutatott. Viszonylag nagy számuk miatt a jobbágyság nem volt képes ellátni őket, ezért sok esetben önfenntartóvá váltak. A cári udvarnak ez komoly problémát jelentett, ezért a cárnő próbálta megállítani e folyamatot, mert ugyan a kozákság a nyugati hadseregek ellen már nem számított ütőképes haderőnek, de a török háborúkhoz szüksége volt az orosz kormányzatnak a kozákság fegyveres erejére. 1735-ben Anna cárnő egy rendelettel próbálta megállítani a kozákság bomlását. Két csoportra osztotta az ukrán kozákokat: „kiválasztott” és „segítő” kozákokra. A „kiválasztott” kozákok innentől csak katonáskodással foglalkoztak, míg a „segítő” kozákok feladata a katonáskodó réteg élelmezése és ellátása volt. Az 1735-ös rendelet azonban nem volt sikeres, nem érte el a célját, ugyanis a „segítő” kozákok hamar elveszítették a privilégiumaikat, és jobbágysorba süllyedtek.

Anna cárnő halála után VI. Iván (1740-1741) követte őt a trónon, akit a cárnő még halála előtt nevezett meg örökösének. Ivánt mindössze két hónaposan koronázták cárra, majd nem sokkal hatalomra kerülése után I. Erzsébet (1741-1761) eltávolította a trónról. Véleményem szerint a korszak egyik legjelentősebb és egyben legizgalmasabb uralkodónője I. Erzsébet, akit hosszú időn át megkerültek a trónutódlás esetében, majd 1741. november 25-én a gárda segítségével magához ragadta a hatalmat. Trónra lépésének pillanatában I. Péter lányaként legitimálta magát, amivel kifejezésre juttatta, hogy a péteri politikát kívánja folytatni. Ennek ellenére Ukrajna tekintetében csak részben folytatta apja integrációs politikáját, ő volt ugyanis az egyetlen uralkodó az általam vizsgált korszakban, akit személyes érzelmek fűztek a Hetmanátushoz, Alekszej Razumovszkij személyén keresztül. Razumovszkij ukrán származású kozák volt, a cárnő a cári kápolna énekeseként figyelt fel rá, majd később a szeretője lett. 1744-ben a cárnő ukrajnai utazásra indult Alekszej Razumovszkijjal. Erzsébetet lenyűgözte a táj, a gyönyörű zöld területek, Hluhivban találkozott a sztarsina tagjaival, akik arra kérték a cárnőt, hogy adjon engedélyt egy új hetman megválasztására. I. Erzsébet pozitívan reagált, és döntésében egyértelműen szeretője hatása is érzékelhető. A cárnő ugyan enyhített a centralizációs politikán, de mindenképpen olyan személyt akart hetmannak, aki támogatja és elősegíti az ukrán integrációt, így néhány évvel később, 1750-ben Hluhivban megválasztották Alekszej öccsét, Kirill Razumovszkijt (1750-1764) a Zaporozsjei Had hetmanjává.

Kirill Razumovszkij a 18. század viszonylatában igen művelt fiatalnak számított, aki 1750-ben, 22 évesen lett hetman. Tanulmányait Nyugat-Európa színvonalas egyetemein folytatta, tanult többek között Franciaországban, Olaszországban és Németországban, 18 éves korában kinevezték a szentpétervári Tudományos Akadémia elnökének. Razumovszkij hetmanságáról elmondható, hogy az ukrán autonómia egyik újraéledése és virágzása volt. Jelentős befolyással rendelkezett az orosz udvarban, de ennek ellenére is nehezen tudta fenntartani a Zaporozsjei Had megkülönböztetett pozícióját az Orosz Birodalmon belül. Razumovszkij az első olyan hetman, aki komoly udvari méltóságokat is viselt és olyannyira közel állt a cári családhoz, hogy a cárnő rokonát, Natalja Nariskinát vette feleségül. Engedélyt kapott a cárnőtől, hogy újra Hluhiv (Gluhov) legyen a Hetmanátus székhelye. A várost modernizálta, komoly felújításokat végeztetett, fényűző épületeket és modern palotákat építtetett. Baturinban is hasonló építkezések zajlottak, amely majd 1760-tól a személyes birtoka lett.

Razumovszkij hetmansága alatt a Zaporozsjei Had területén teret hódított a francia kultúra és a divat, kávéházak épültek és az olasz opera is népszerűvé vált. Azonban a hetman sokat tartózkodott a Hetmanátuson kívül az udvari teendői miatt. A szentpétervári tartózkodásainak ideje alatt a sztarsina gyakorolta a hatalmat, időnként pedig gyűléseket tartottak, egyfajta nemesi „országgyűlésként”. A hetman, annak ellenére, hogy viszonylag sokat volt az orosz udvarban, az ukrán területekre is nagy hangsúlyt fektetett és lehetőségeihez képest próbálta modernizálni. Megszüntette a Hadsereg Radát, ami a kozákság általános gyűlése volt, és a Sztarsina Rada hatásköre alá rendelte a legfontosabb állami ügyeket. A kozák hadsereget is igyekezett korszerűsíteni. A hadsereg hadosztályokba rendezését tűzte ki célul, azok felszerelését egyenruhával és a tűzerő fejlesztését is fontosnak tartotta. Emellett Kirill Razumovszkij uralma alatt megkezdődött a közigazgatás, a hadsereg és a bírói rendszer különválasztása. A hetman felismerte, hogy a Hetmanátus társadalma túl összetetté vált ahhoz, hogy ezek egy kézben összpontosuljanak. 1763-ban húsz bírói körzetre osztotta a Zaporozsjei Had területét, a körzetekben a bírókat választották. Ezen felül a bíróságok „szakosodása” is megkezdődött, specializálódtak különböző bűncselekményekre, határsértési ügyekre és birtokperekre.

Razumovszkij hetmansága átnyúlik III. Péter (1761-1762) és II. Katalin uralkodásába is. Végül elvesztette udvari befolyását és 1764-ben a kozák vezető lemondásra kényszerült és ukrajnai birtokaira távozott. Ezt követően Katalin cárnő 1764. november 10-én rendeletet bocsájtott ki, amelyben megszűntette a Hetmanátust, eltörölte a Kisoroszországi Kollégiumot és az ukrán területek élére kormányzót nevezett ki Pjotr Rumjancev személyében. 1764-től egy újabb folyamata kezdődött meg az ukrán területek integrációjának, amely a közigazgatás és a társadalom Orosz Birodalomba olvasztását célozta meg. Kirill Razumovszkij hetmanságáról azonban elmondható, hogy a Hetmanátus „autonómiájának arany ősze” volt.

Összességében, a vizsgált korszak azért tekinthető kifejezetten érdekesnek, mert a régi, tradicionális és új, péteri Oroszország „küzdelme” követhető végig. Az I. Péter által bevezetett reformok még nem hatották át teljesen az orosz társadalmat és politikai életet, ugyanakkor már mély és visszafordíthatatlan nyomokat hagytak maguk után. Úgy gondolom, hogy a korszak végére bebizonyosodott, hogy Oroszországot nem lehet a tradicionális módon irányítani, csak a péteri úton, ez a megállapítás igaz a belpolitika és a külpolitika tekintetében is. Így az igazi nagyhatalommá vált Orosz Birodalom árnyékában élő Zaporozsjei Hadnak nem volt lehetősége elkerülni a birodalomba integrálást.

(A kis mértékben rövidített publikáció eredeti megjelenési helye: Pásztor, Renáta: Az ukrán-orosz kapcsolatok a palotaforradalmak korában. In: Ferwagner, Péter Ákos (szerk.) Tehetségek a történettudomány szolgálatában IV. Szeged.)

 Kirill Razumovszkij