XII. Károly és Mazepa a poltavai csata után (Gustav Cederström festménye)

Az orosz-ukrán viszony alakulásában az 1707-es év a fordulat évének tekinthető, I. Péter ugyanis felszólította a hetmant, hogy a jobb parti Ukrajnát adja át II. Ágostnak és egyben kezdeményezte Ukrajna autonómiájának eltörlését is. A kozák vezető számára az bizonyult az utolsó cseppnek a pohárban, amikor I. Péter megtagadta a kozákoktól a svéd invázió elleni katonai segítségnyújtást. 

„Mi, a gyakori hadjáratokban és háborúkban tönkrement gyenge seregünkkel, nem lennénk képesek megvédeni magunkat az ellenséggel szemben. Ezért, arra kértem cár őfelségét, hogy adjon számunkra legalább 10 ezer főt állandó seregeiből. Cár őfelsége azt válaszolta nekem: „Nemhogy 10 ezer, de 10 embert sem tudok nélkülözni. Védjétek magatokat, ahogyan tudjátok.””

A hű ukrán vazallus éppen akkor kapta uralkodójától a segítség nyers visszautasítását, amikor a fenyegető svéd betörés a Hetmanátus létét fenyegette. Ez lett az a pont, amikor leküzdhetetlen ellentét alakult ki a cár és a hetman érdekei között. Mazepa számára I. Péter elutasítása azt jelentette, hogy az 1654-es perejaszlavi egyezmény - a cár iránti hűségének alapja - már nem tekinthető kölcsönösen előnyösnek, ezért rá - és a Zaporozsjei Hadra - nézve a továbbiakban nem kötelező.

„Ha nekünk nem lesz erőnk megvédeni Ukrajnát és saját magunkat, miért kellene saját és szülőföldünk végzetébe rohannunk. Isten és az egész világ tanúsítani fogja, hogy kényszerűségből kellett tennünk mindezt, küzdve a fennmaradásért, de ha csak a kényszer nem lesz túlzottan sürgető és szélsőséges, hűségem változatlan lesz cár őfelsége irányába”- indokolta a hetman a későbbi átállását svéd oldalra.

1708. február 11. - március 8. között titkos svéd-ukrán tárgyalásokra került sor. Az eredeti dokumentumok nem maradtak fenn, amelyek az egyezményt tartalmazták. Ezekből eredetileg két példány készült: az elsőt XII. Károly utasítására Piper svéd kancellár semmisítette meg a poltavai vereség napján, mert a svéd uralkodó nem akarta, hogy azt a cár a kozákok ellen fel tudja használni. A másik példányt pedig maga Mazepa égette el közvetlenül a halála előtt. Hogy mi állhatott az írásbeli megállapodásban, arra néhány későbbi dokumentumból tudunk következtetni. A szerződés tartalmát a következőképpen lehetne összefoglalni: XII. Károly megkapta volna a csernyihovi vajdaság északi részét, Mazepa segítségnyújtási kötelezettséget vállalt a svédek Moszkva elleni hadjárata esetén, illetve magára vállalta a svéd sereg ellátását is. Orlik szerint az egyezmény hat pontjából négy Ukrajna szuverenitását emelte ki, míg kettő a svédekkel szembeni kötelezettségeit szavatolta. Kétséges azonban, hogy sor került-e egyáltalán írásbeli szerződés megkötésére. Egyes források ugyanis - például a svéd hadikancellária titkárának naplója - csupán szóbeli megállapodásról tesznek említést.

Elkezdődött Mazepa életének talán legnehezebb időszaka: a svéd és az orosz uralkodó között egyensúlyozva meg kellett volna őriznie a hűség látszatát, ugyanakkor elő kellett készítenie az egyesülést a cár ellenségeivel. XII. Károly betörése Ukrajnába azonban sarokba szorította a hetmant, ezért választania kellett: vagy hű marad a Romanovokhoz és szembenéz Ukrajna és a kozák rend esetleges elpusztításával, vagy a fennmaradás érdekében a svédek mellé áll.

1708. október 24-én a kozák sztarsina döntött a svéd szövetség mellett, majd két nappal később kb. 15 ezer kozákjával az élen Mazepa elindult XII. Károly táborába. Napokon belül kiderült, hogy a Zaporozsjei Had vezetői rosszul döntöttek. I. Péter parancsára Mensikov csapatai lerohanták a Hetmanátust és a hetmani rezidenciát - Baturint - porig égették. A cári katonák szörnyű pusztításáról értesülve a kozákok többsége elbizonytalanodott és kezdtek visszapártolni a cárhoz.

I. Pétert először Mensikov értesítette arról, hogy Mazepa átlépte kozákjaival a Deszna folyót és feltehetőleg átállt az ellenséghez.

„… ha valóban ezt tette, akkor nemcsak saját személyes, hanem Ukrajna érdekei is vezérelték…most az egyszerű kisorosz embereket a saját oldalunkra kell állítanunk, hogy elpártoljanak Mazepától…” - értékelte I. Péter legfőbb bizalmasa a hetman cselekedetét és egyben propagandakampány elindítását javasolt a kozák vezető ellen, amelynek során lejáratnák és befeketítenék őt az ukrán lakosság előtt.

Nem sokkal Baturin lerombolása után Mazepa a svéd szövetségeseivel visszatért a városba és a parázsló romokat nézve megpróbálta megindokolni a tettét:

 „Úgy tűnik, Isten nem adta áldását törekvéseimre. … levelet akartam írni cár őfelségének, hogy felsoroljam korábbi és jelenlegi sérelmeinket: a lecsökkentett kiváltságokat és a közelgő pusztulást, amellyel az egész népemnek szembe kell néznie…Alig várjuk a teljes felszabadulásunkat, a svéd király védelme alatt.

A kozák vezető érveléséből három tényezőt kell kiemelnünk: bizonyos jogok és privilégiumok hangsúlyozását, az uralkodó szabad megválasztásának és "visszahívásának" lehetőségét, valamint a védelem kérdését. Ezek a fő összetevői az ún. szerződéses elvnek, amely az európai feudalizmusban a legáltalánosabb szabályozója volt az uralkodók és a helyi elitek közötti politikai kapcsolatnak. Ez az elv a kölcsönös kötelezettség törvényén alapult: a vazallus engedelmességet, szolgálatot és hűséget ígért urának, cserében a védelemért, valamint privilégiumainak és országa hagyományainak tiszteletben tartásáért. Ha a vazallusnak jó oka volt azt gondolni, hogy ura megszegte a kötelezettségeit, élhetett az ellenállás jogával /ius resistendi/ és érdekei védelmében fellázadhatott ellene.

Mazepa és a kozák elit egy része a cárhoz fűződő kapcsolatát ebben a szerződéses elvben látta megtestesülni. A hetman és az orosz uralkodó között kialakult vazallusi viszonyt az 1654-es perejaszlavi egyezményre vezették vissza, amelyben Alekszej Mihajlovics cár ígéretet tett arra, hogy garantálja a Zaporozsjei Had jogait és privilégiumait és szükség esetén katonai védelmet nyújt. Fontos kiemelni, hogy már Bogdan Hmelnyickijtől kezdve valamennyi hetman a Romanovokkal szembeni szolgálatát a szerződéses elvben látta kifejeződni és Mazepát megelőzően Ivan Vihovszkij, valamint Jurij Hmelnyickij is más orientációt választott.

Miért lett akkor éppen Mazepa az árulás szimbóluma? Ennek megítéléséhez meg kell vizsgálnunk I. Péter álláspontját is. A poltavai győzelem után a veszély elmúlt, de a cár haragja nem. Miután november 5-én az " áruló" helyett Iván Szkoropadszkijt hetmannak választtatta, az orosz uralkodó intenzív propaganda hadjáratot indított Mazepa ellen. Az ortodox egyház háromszor kiátkozta a hetman nevét, amely procedúrát 1869-ig minden nagyböjt első vasárnapján megismételték a birodalom összes templomában. Vagyis az uralkodó az ortodox vallást a kozák vezető  megbélyegzésére használta fel. A vallás síkján folytatott Mazepa elleni kampányt elsősorban azzal lehet magyarázni, hogy Ukrajnában az ortodoxia szorosan egybefonódott a politikai értékekkel. A pravoszláv vallás központi szerepet játszott a cár és a Zaporozsjei Had közötti kapcsolat kialakításában és fenntartásában. Az 1654. január 8-i Perejaszlavi Rada Hmelnyickij javaslatára a négy lehetséges uralkodó – lengyel király, török szultán, krími kán, orosz cár – közül az utóbbit választotta, mert „Kelet cárja egy velünk a görögkeleti hit gyakorlásában, az ortodox hiten keresztül mi mind ugyanazon egyház tagjai vagyunk, amelynek vezetője Jézus Krisztus.”

54 évvel később Mazepa is hangsúlyozta: „…Az, hogy mi, szabad emberek, elismertük a cár hatalmát, ez az egységes ortodox hit kedvéért történt…”

A kozákok elsősorban azt várták a Romanovoktól, hogy megkapják azt, amit a lengyel-litván kormányzat mindig megtagadott tőlük: új elit státuszukat Ukrajnában. Ugyanakkor kezdettől fogva mindkét oldal számára egyértelműnek tűnt, hogy a politikai hagyományok tekintetében két külön világot képviselnek: a kozákok a lengyel-litván "nemesi köztársaság" utódainak tekintették magukat, ahol az elit jogainak sérthetetlensége számított a legfőbb elvnek, míg a cár egy soha kompromisszumot nem kötő, abszolút hatalommal kormányzó birodalom élén állt. Ennek ellenére 1654-ben mind Bogdan Hmelnyickij, mind Alekszej Mihajlovics felismerte, hogy többet nyernek, ha azt hangsúlyozzák, hogy mi egyesítette, és nem azt, hogy mi választhatja szét őket, így terelve a hangsúlyt az ortodox vallásra.

Mazepa szemszögéből tehát a cár volt az, aki megszegte a szerződéses elvet 1708-ban a katonai segítségnyújtás megtagadásával, Péter állampárti szemszögéből nézve pedig a hetman lelkén száradt, hogy Oroszországot veszélybe sodorta az "árulásával". Az orosz uralkodó nem tudta volna legálisan bevezetni a reformjait, ha nem játssza ki az Ukrajna felé 1654-ben Perejaszlavban vállalt kötelezettségeket. Mazepa pedig a Zaporozsjei Had privilégiumainak védelmében nem tehetett mást, mint azt, hogy a Romanovokkal szakítva átállt az ellenséghez. Az egymás, illetve a perejaszlavi egyezmény iránti hűtlenség így mind a két oldalról elkerülhetetlennek tűnt, de nem is annyira a hetman cselekedetének bűnös volta, mint inkább a reformer cár által az orosz államra alkalmazott új jelentés adhat magyarázatot arra, hogy miért kapcsolódik olyan rendületlenül Mazepa nevéhez az árulás.

1708 végén a Gluhovba összehívott Hadsereg Rada a Romanovok melletti kitartást választotta és a svéd király oldalára átállt Mazepa helyére Ivan Szkoropadszkijt /1708-1722/ ültették a hetmani székbe, akit valójában I. Péter nevezett ki, megsértve ezáltal a Zaporozsjei Had sarkalatos privilégiumát, a szabad hetman-választást jogát. Az új hetman beiktatását követően kérvényt intézett az orosz uralkodóhoz, amelyben a perejaszlavi egyezményre, mint az Oroszország és Ukrajna közötti alapszerződésre hivatkozva a Zaporozsjei Had jogainak és privilégiumainak megerősítését és tiszteletben tartását kérte I. Pétertől. A cár eleget tett ugyan a kozák vezető kérésének, de ismételten kihangsúlyozta, hogy ezeket az előjogokat a kozákok az ő kegyéből birtokolják, nem pedig „szerzett” jogoknak tekintendők. 1722-ben a reformer orosz uralkodó újabb, az ukrán autonómiát tovább korlátozó intézkedésekre szánta el magát. Először a Hetmanátust érintő ügyeket a Külügyi Kollégium hatásköre alól az Orosz Birodalom legfelsőbb belügyi szerve, a Szenátus irányítása alá rendelte arra hivatkozva, hogy a bal parti Ukrajna csupán egy alávetett tartománya Oroszországnak, nem pedig egy megkülönböztetett jogokkal rendelkező terület. Ezt követően adta ki Péter a rendeletét a Kisoroszországi Kollégium felállításáról, amely intézmény teljes körű ellenőrzési jogot kapott a hetmani kormányzat tevékenysége felett.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a Hetmanátus részéről a cárral kialakított kötelékeket tradicionalista szemszögből nézték és lojalitásuk középpontjában a Romanov-dinasztia állt. Mivel Ukrajna komoly katonai erővel rendelkezett és a cár fennhatóságát önkéntesen ismerték el, az orosz uralkodóknak engedményeket kellett adniuk az abszolutista kormányzás alkalmazásából.  Ezzel szemben Péter azt hangsúlyozta, hogy a kozákok minden kiváltsága a cár bőkezűségéből fakadt, amelyet az orosz uralkodó bármikor korlátozhat, sőt vissza is vonhat. Mivel az ortodox egyház is áldását adta erre, minden ellenszegülés a hit ellen elkövetett súlyos bűnnek számított.

(Eredetileg megjelent: Acta Historica Szegediensis (118),  Szeged, 2003.)

 

 

 

 

Cimkék: Ivan Mazepa, I. Péter, XII. Károly, Ivan Szkoropadszkij

Országok: