Az egységes és független ukrán állam megteremtésének kísérlete az évszázadok során nem állta ki az idő próbáját, ami elsősorban Ukrajna „egyenlőtlen” fejlődésével magyarázható a kulturális-történelmi térben. A jelenkori ukrán historiográfia és a politikai vezetés a mai Ukrajnát a 17. századi „kozák állam” és az 1917-20 közötti Ukrán Népköztársaság közvetlen utódjának tekinti. A „dicső történelmet” használják fel a kollektív történelmi identitás megteremtéséhez, központba állítva Bogdan Hmelnyickijt mint a „Haza Atyját”, valamint Mihajlo Hrusevszkijt, Ukrajna első elnökét.

Vasseur de Beauplan 1648-as térképe Ukrajnáról

A „kozák állam”

 „ Ukrajna kiemelkedő fiainak… sorában titáni alak Bogdan Hmelnyickij, akinek a nevéhez fűződik… a jelenkori ukrán politikai nemzet alapjainak lerakása…” – hangzott el Leonyid Kucsma volt ukrán elnök egyik beszédében, aki a hetmant használta fel arra, hogy bizonyítsa az ukrán államiság kontinuitását.

A 17. század közepét a jelenkori ukrán historiográfia az „igazi Rubiconnak” nevezi, amelyet átlépve az ukránok megtették a döntő lépést a függetlenséghez vezető úton. A Bogdan Hmelnyickij által vezetett 1648-54. évi „összukrán” mozgalom először teremtett nagy történelmi lehetőséget a szuverén Ukrajna kialakulásához. A felkelők által elért legfőbb eredménynek az 1649-es zborivi egyezmény tekinthető, amelynek értelmében a kijevi, braclavi és csernyihivi vajdaságokat magába foglaló ún. „Kozák-Ukrajnát” autonómnak nyilvánították, ahol kiépülhetett a hetmani adminisztratív szervezet, amely egy szuverén ukrán állam csírájának is tekinthető. Az ukrán mozgalom kezdetei sikereit követően Bogdan Hmelnyickij részéről előtérbe került a hetmani hatalom isteni eredetének hangsúlyozása. 1649 elején új titulust vett fel - „…Bogdan Hmelnyickij, Isten kegyelméből a Zaporozsjei Had hetmanja…”  - és hatalmának isteni eredetét hangoztatva mintegy hangsúlyozni kívánta hatalma legitim és szuverén jellegét, és egyben megalapozni az örökletes hetmanság bevezetésére tett törekvéseit. A kozák vezetőnek Ukrajna látszólagos függetlenségét úgy sikerült magvalósítania, hogy polivazallusi politikát folytatva, szabad akaratából változtatta a „hűbérurait”, ami lehetővé tette, hogy az ukrán állam gyakorlatilag létezni tudjon jogi elismerés nélkül. Az Ukrajna önkéntes Oroszországhoz csatlakozását eredményező 1654. évi perejaszlavi egyezményt követően Hmelnyickij - bár egyre kevesebb esélyt látott rá – továbbra is a tartós ukrán államiság megteremtésén és annak legitimálásán munkálkodott.

Az orosz kötelékbe került ukrán területekből kialakult autonóm Hetmanátus hivatalos elnevezése a katonai alapon szerveződő, szabadon választott hetman irányítása alatt álló Zaporozsjei Had lett, amely formula egyszerre jelölte a cár szolgálatában álló 60 ezer fős kozák sereget és az államszervezetet is. A jelenkori ukrán történetírás amellett érvel, hogy az orosz illetve szovjet historiográfiának megalapozatlan az a nézete, hogy miután 1654-ben Ukrajna „újraegyesült” Oroszországgal, annak alávetettje lett. A hetman politikai tevékenységét méltatva kiemelik, hogy 1654-57 között Hmelnyickijnek sikerült  egyesítenie az összes "etnoukrán" területet önálló ukrán államba és jóllehet magát az orosz cár vazallusának tekintette, mindvégig szuverén  kormányzást gyakorolt, aminek legfőbb bizonyítékaként a teljesen önálló diplomáciai kapcsolatok fenntartása értékelhető.

Vitathatatlan tény, hogy a perejaszlavi egyezmény az ukrán államiság kialakulásának folyamatában az egyik fontos mérföldkőnek tekinthető, de az államépítés folyamatát jelentősen lassította az a körülmény is, hogy Ukrajna „három tűz” közé szorult a szomszédos államok – Rzeczpospolita, Oroszország, Oszmán Birodalom – szorításában. Kisebb megszorításokkal ugyan, de a perejaszlavi egyezmény eredményeképpen kialakult orosz-ukrán kapcsolatrendszer széleskörű autonómián alapuló hűbéri viszonyként értékelhető. Az orosz uralkodó elméletileg megőrizte a fennhatóságát a Zaporozsjei Had felett, de Bogdan Hmelnyickij kormányzása idején nem volt képes Ukrajnában érvényesíteni jogi fölényét, azaz a Hetmanátusban közvetlenül nem gyakorolta a hatalmat, ezért az 1654-1657 közötti időszakban Ukrajna ún. „látszatfüggetlenséggel” rendelkezett. Bogdan Hmelnyickij 1648-1657 közötti diplomáciai tevékenysége alapján megállapítható, hogy többvektorúnak tekinthető a külpolitikája, aminek segítségével meg akarta erősíteni a Zaporozsjei Hadat, mint a nemzetközi kapcsolatok teljes értékű alanyát. A polivazallusi politika eredményes alkalmazásának köszönhetően 1657-ig sikerült megszilárdítani Ukrajna geopolitikai helyzetét, mint egy elvileg független államét, amely csak névlegesen függött a térség egyes uralkodóitól. Egyet érthetünk azzal a nézettel, hogy jóllehet a Hmelnyickij-mozgalom eredményeképpen létrejött Hetmanátus nem tekinthető teljes értékű államnak, mégis az ukrán államiság mintaképévé vált az utókor számára.

Az Ukrán Népköztársaság

Az Orosz Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása reális esélyt teremtett az „ukrán kérdés” megoldására, azaz a Kelet- és Nyugat-Ukrajnát is magába foglaló szuverén ukrán állam megteremtésére.

1917. március 3-án érkezett a hír Kijevbe a cári önkényuralmi rendszer összeomlásáról, ahol liberális és szociáldemokrata vezetőkből megalakult az Centralnaja Rada, amely Mihajlo Hrusevszkij elnökletével az 1917. június 23-án kiadott I. Univerzáléjában a föderális alapokon átalakított Oroszországon belüli Ukrajna autonómiájа mellett kötelezte el magát. 1917 októberében az Ideiglenes Kormány megdöntését követően Ukrajna területén is megkezdődött a harc a hatalom megszerzéséért a három hatalmi csoportosulás – az Ideiglenes Kormány támogatói, a bolsevikok és a Centralnaja Rada - között, amiből  az utóbbi került  ki győztesen és az 1917. november 20-án közzétett III. Univerzáléjában kimondta az Ukrán Népköztársaság megalakulását. Tekintettel arra, hogy nemzetközi szerződést csak szuverén állam köthet, a Rada 1918. január 22-én a IV. Univerzáléval kikiáltotta az Ukrán Népköztársaság állami függetlenségét, de egyben elfogadta a megalakítandó orosz föderációval az egység megőrzését. Kihangsúlyozták ugyanakkor, hogy erre az eredeti tervekhez képest radikális lépésre – a külső körülmények kényszerítették őket. A Centralnaja Rada Hrusevszkij irányítása alatt tehát végigjárta az autonómia megszerzésétől a függetlenség kivívásáig vezető utat, de fontos kihangsúlyozni, hogy kezdetben nem gondolkodtak Ukrajna Oroszországtól történő elszakadásában, ugyanis az önálló államisággal nem rendelkező Ukrajnában 1917-ben az orosz és más nemzetek föderációjának a realitása nagyobb támogatottságot kapott.

Függetlenül attól, hogy 1918 januárjában a Vörös Hadsereg elfoglalta a bal parti ukrán területeket, a Rada a breszt-litovszki tárgyalásokon február 9-én a különbékét kötött a központi hatalmakkal: Németország és szövetségesei elismerték az Ukrán Népköztársaságot független államként és ígéretet tettek Ukrajna felszabadítására a bolsevik uralom alól. Ennek fejében az Ukrán Népköztársaság vállalta, hogy mezőgazdasági termékeket szállít Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia részére. Ezt követően Szovjet-Oroszország a breszti béke aláírásával kötelezte magát arra, hogy az Ukrán Népköztársasággal békét köt, állami státusát elismeri, kivonja a csapatait a területéről és nem avatkozik bele a belügyeibe. A német kormányzatnak érdekében állt, hogy a kelet-európai térségben olyan kisebb szuverén államok jöjjenek létre, amelyek ellensúlyozzák Oroszország erejét és fokozatosan a német gazdaság érdekeltségi körébe kerülnének. Ezzel magyarázható, hogy a német vezetés 1918-ban támogatta az ukránok önálló államiságának megteremtését és a különbéke megkötésével Ukrajna megtette az első fontos külpolitikai lépését, amelynek köszönhetően az ukrán állam nemzetközi szintre emelkedett.

1918. március 2-án 45 ezer fős német-osztrák sereg vonult be Kijevbe és visszaállították a Centralnaja Rada uralmát, amelynek a helyzete továbbra is bizonytalan maradt, mert a függetlenség biztosítása érdekében idegen haderő segítségét vették igénybe; nem sikerült létrehozni egy erős államapparátus és államapparátust; valamint nem tudtak eleget tenni a német követeléseknek sem.

A Hetmanátus – Ukrán Állam

A német hadvezetés 1918. április 29-én feloszlatta a Radát, megszűntette az Ukrán Népköztársaságot és létrejött a Hetmanátus Pavlo Szkoropadszkij vezetésével, aki bejelentette az „Ukrán Állam”, mint az Ukrán Népköztársaság legitim és jogfolytonos utódjának a megalakulását. A hetman rendelkezett a legfelsőbb törvényhozó és végrehajtó hatalommal és ő nevezte ki a főbírókat, egy kézben irányította a hadsereget és a külpolitikát. Ezenkívül  állandó diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn Németországgal, Ausztriával, Svájccal, Törökországgal, Lengyelországgal, Finnországgal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal, ami biztosította a Hetmanátus nemzetközi elismertetését.  A hetmani kormányzat azonban az orosz birodalmi bürokráciának a hatalomba való visszatérését jelképezte, ami eleve behatárolta a konzervatív államapparátus hosszú távú működőképességét. Miután 1918. december 14-én – a nyugati front összeomlását követőn – a német csapatok kivonultak Ukrajnából, velük tartott a hetman is. A Hetmanátus bukásának okai között elsőképpen az emelhető ki, hogy Szkoropadszkij ukrán állama katonai diktatúrát hozott létre monarchia képében és nagyon szűk társadalmi bázisra tudott támaszkodni. A Hetmanátus bukásával egyben kudarcot vallott az a kísérlet, hogy az ukrán államiságot konzervatív eszmék alapján valósítsák meg.

Nyugat-Ukrán Népköztársaság - Galícia az „ukrán Piemont”?

Lengyelország első felosztása során az 1772. augusztus 5-i szentpétervári szerződésben a Habsburgok megkapták a Halics-Lodoméria Királyságot (Galicia et Lodomeria), Auschwitzot és Zator hercegséget. Mária Terézia és II. József felvilágosult reformjai hatására Galíciában az életfeltételek jelentősen javultak, és ennek köszönhetően a Habsburg-dinasztiához fűződő lojalitás mélyen gyökeret vert az ukránokban. Az aktuális osztrák politika Galíciában nem mindig kedvezett az ukrán nemzeti törekvéseknek, de szabadabb keretet biztosított számukra, mint a cári Oroszország. Ennek köszönhetően a Habsburgok uralma alatti Galíciában kialakult ukrán nacionalizmus tartotta életben az ukrán nemzeti identitást és vált Nyugat-Ukrajna az önálló ukrán identitás egyik meghatározó bölcsőjévé. Politikai törekvéseiket tekintve a rutén vezetés nem volt egységes, de azt valamennyi politikai irányzat elismerte, hogy elsősorban a politikai függetlenség biztosíthatná az Osztrák és az Orosz Birodalom alávetett tartományaként létező ukrán területek társadalmi-gazdasági és kulturális fejlődését.

A galíciai ukránok 1914. október 14-én megalakították az Általános Ukrán Radát, amely szervezet kinyilvánította a Habsburg-dinasztia iránti lojalitását és deklarációjában kifejezte azon reményét, hogy a Habsburgok győzelme és a Romanovok veresége hamarosan elhozhatja az ukránoknak a szabadság óráját. Az oroszok uralta Ukrajnából érkezett emigráció Lembergben pedig Ukrajna Szabadságáért Egyesület névvel szintén megalapította saját szervezetét és az oroszországi Ukrajna függetlenségéért, valamint Kelet-Galícia autonómiájáért szálltak síkra. 1918 novemberében Lembergben bejelentették a Nyugat-Ukrán Népköztársaság megalakulását, amely államalakulat számára jóval rövidebb időt vett igénybe működőképes és hatékony közigazgatási apparátust létrehozni és a rendet fenntartani, mint Kelet-Ukrajnában, ugyanis a nyugat-ukrajnai társadalom kevésbé volt megosztott, ezért hatékonyabban össze tudtak fogni a lengyelek elleni harcban.

Direktórium

A Hetmanátus bukása után a Direktórium 1918 decemberében elfoglalta Kijevet és visszaállította az Ukrán Népköztársaságot. A köztársasági államformára alapozott, gyorsított ütemű államépítést tekintették a legfontosabb feladatnak, de a Hetmanátushoz hasonlóan nem tudtak kialakítani szilárd belső társadalmi bázist és nem sikerült rendezni a külkapcsolataikat Szovjet-Oroszországgal, az antanthatalmakkal és Lengyelországgal, amely államoknak nem állt érdekében a független ukrán állam létezése.

A Direktórium időszakában került sor 1919. január 22-én a Kijev központú Ukrán Népköztársaság és a Lemberg központú Nyugat-Ukrán Népköztársaság egyesülésére. Az ukrán területek egyesülése azonban megmaradt deklaráció szintjén, mert a nehéz katonai helyzetük akadályozta a tényleges egyesülést. Nem lehetett hosszú életű az egység azért sem, mert a nyugat-ukrán mérsékelt nacionalistáiból álló jól szervezett államapparátus nem tudott együttműködni a baloldali szimpatizáns politikát folytató Direktóriummal. Ezenkívül a nyugat-ukránok nem voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a lengyelekkel, míg a keletiek a Szovjet-Oroszország elleni egyetlen szövetségest látták a lengyelekben.

Tekintettel arra, hogy az önálló ukrán állam megteremtésére irányuló törekvéseiket sem német, sem francia támogatással nem sikerült elérniük, ezért az ukránok a lengyel kormánnyal kezdeményeztek béketárgyalásokat. Az antanthatalmak Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia kapitulációját követően Lengyelország államalapító törekvéseit támogatták, ugyanis egy erős lengyel állam útját állhatta az esetleges német és szovjet-orosz expanziónak. Ez a tendencia pedig nem volt összeegyeztethető az önálló, független Ukrajna eszméjével. Jóllehet a lengyel politikai vezetés többsége továbbra is képtelennek tartotta az ukránokat a szuverén ukrán állam létrehozására, Pilsudski mégis a Szovjet-Oroszországgal szembeszállni képes, Lengyelországból, Litvániából, Ukrajnából és Belorussziából kialakított föderatív államban gondolkodott. Az 1920. április 21-én megkötött lengyel-ukrán szerződés értelmében Lengyelország elismerte az Ukrán Népköztársaság jogos Szovjet-Oroszország elleni expanzív törekvéseit a keleti térségben a Rzeczpospolita első felosztáskori határáig, azaz a Dnyeper folyóig, majd 1920. április 25- közös támadást indítottak Szovjet-Oroszország ellen, amely háború csúcspontját az augusztus 13-25 között lezajlott varsói csata jelentette, ahol megállították a Vörös Hadsereget.

Ezt követően a lengyel országgyűlés nem támogatta a háború folytatását ukrán érdekekért és fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek Moszkvával. Szovjet-Oroszország és Lengyelország 1921 márciusában kötötte meg a rigai békét, amely végleg eltemette az ukrán függetlenedési törekvéseket, így megismétlődött az 1667-es andruszovói szerződést követően kialakult helyzet, hiszen a lengyelek és az oroszok – az ukránok érdekeit figyelmen kívül hagyva – ismét felosztották egymás között Ukrajnát.

1917-1920 között az ukránok átmenetileg szuverén államot hoztak létre, de az egymást váltó kormányok rövid ideig voltak hatalmon, ezért sem tudták megszilárdítani a hatalmukat. Megnehezítette továbbá az önállóság kivívását, hogy a kelet-ukránok nemzeti identitása jóval alacsonyabb szintre jutott el, mint Galíciában. A legnagyobb problémát azonban az jelentette, hogy nem alakult ki egységes álláspont az ukrán állam jellegét tekintve az egyes ukrán régiókban és politikai pártok között: a demokratikus Oroszországon belüli autonóm államiság megteremtése mellett sikertelen kísérletet tettek egy konzervatív monarchia, nacionalista katonai diktatúra és egy független szocialista köztársaság létrehozására. Mindehhez hozzájárult még Lengyelország és Szovjet-Oroszország katonai túlereje, valamint az 1. világháborúban győztes antanthatalmak érdektelensége egy szuverén Ukrajna létezésében. Végeredményben a 17-18. századhoz hasonlóan 1921-től az ukrán nemzet fejlődése ismét két állam kötelékében ment végbe: a Szovjetunión belül, valamint az újjászületett Lengyelországban.

Összegzés

Ukrajna megosztottságához, valamint a hosszú nemzet- és államépítési folyamathoz elsősorban az járult hozzá, hogy nem örökölt egységes nemzeti identitást, egyes területei ebben a tekintetben „érettebbek”, mások „elmaradottabbak” voltak. Az autonómiától az önálló ukrán állam létrejöttéig vezető hosszú történelmi folyamat során az ukrán területek a hatalmi erőterek kettős, majd hármas perifériájává váltak, Bogdan Hmelnyickij „kozák állama” a 17. század második felétől az eltérő külpolitikai orientációt képviselő hetmanok és a szomszédos nagyhatalmak szorításába került, az 1. világháború végén pedig Ukrajna az egymással hadakozó ukrán politikai vezetők, valamint a központi és az antanthatalmak csataterévé vált. Mindkét történelmi helyzetben hasonlóság mutatkozott meg abban, hogy nemcsak a kedvezőtlen külpolitikai környezet, hanem a belső megosztottság is megakadályozta az egység és önállóság megteremtését. A 17. és a 20. századi „ukrán forradalom” idején a régió egyetlen jelentősebb államának sem állt érdekében egy szuverén ukrán állam létrehozása, ezért Ukrajna mindkét esetben valójában „történelmi zsákutcába” került.

(E tanulmány, jegyzetekkel ellátva, eredetileg a Tertium datur. Írások Krausz Tamás 70. születésnapjára c. kötetben jelent meg (Ruszisztikai Könyvek XLIV, Bp., 2018, 118-129.) 

 

Cimkék: Bogdan Hmelnyickij, Mihajlo Hrusevszkij, Zaporozsjei Had,Hetmanátus, Pavlo Szkoropadszkij

Országok: