Azt nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolása miatt borult vérbe a világ 1914 után. Hogy az osztrák-magyar trónörökös halála miatt indultak angolok, franciák, németek, közép- és kelet-európaiak milliói lövészárkokba, frontvonalakra, hogy egymást öldököljék. A háborút 1914-ben még sokan akarták és üdvözölték Londontól Jekatyerinburgig, elsősorban a városi középosztály tagjai.

A szikra mégis Szarajevóban lobbant lángra, s a geopolitikai helyzet olyan volt, hogy az osztrák-magyar―szerb konfliktus elégnek bizonyult ahhoz, hogy berobbantsa a világ többi részét. A Balkán a 18. század óta a nagyhatalmi konfliktusok színtere volt, a gyengülő, visszaszoruló Oszmán Birodalom legnagyobb ellenfele a II. Katalin óta ambíciózus balkáni terveket dédelgető Oroszország volt, mely Nagy Péter kóra óta kilenc háborút vívott a törökökkel, és ebből hetet meg is nyert. A balkáni és kis-ázsiai „orosz veszély” miatt a nyugati államok a 19. század második felétől már nyíltan is inkább Törökországot támogatták Oroszország ellen. A roskadozó Oszmán Birodalom a 20. század elejéig tartotta magát a Balkánon. 1908-ban Ausztria-Magyarország annektálta az 1878-ban megszállt Boszniát, Bulgária kikiáltotta teljes függetlenségét, Görögország megszállta Krétát, Olaszország 1911-ben megszerezte a Dodekanészoszt. 1912-ben a balkáni kis ortodox államok a saját kezükbe vették a sorsukat, Szerbia, Görögország, Montenegró és Bulgária szövetsége végleg kiszorította az évszázados ellenséget az európai területekről (és létrejött Albánia). A győztesek között viszály tör ki, Bulgária elégedetlen, mert nem kapja meg Macedóniát, Szófia 1913 június végén háborút indít korábbi szövetségesei ellen, de gyorsan vereséget szenved, úgy, hogy Bulgária ellen Románia és Törökország is csatlakozik a háborúhoz. Az 1912-1913-as háborúk eredményeképpen Törökország Drinápoly kivételével kiszorult Európából, Görögország megszerezte Szaloniki vidékét, de Bulgária is kijutott az Égei-tengerre, az élelmes Románia megkapta Dél-Dobrudzsát, de a legnagyobb nyertes kétségkívül Szerbia lett, mely röpke egy éven belül majdnem megduplázta területét. Megszerezte a Szandzsákot, Koszovót, Macedóniát is.

1912 és 1913 tehát Szerbia nagy ideje volt. Jó lenne közelebbről is megismerni, mit gondolt, hogyan érzett akkor a szerb közvélemény, nemcsak Szerbiában, de azon kívül is. Mit gondoltak a szerbek Magyarországon, Horvát-Szlavónországban, Dalmáciában, Boszniában? Az első világháború előtt a Monarchiában 2 millió szerb élt (magában Szerbiában 2,8 millió): Magyarországon 461 ezer (2,52 %), ezen belül többségben voltak Torontál vármegyében (32 %); Horvát-Szlavónországban 644 ezer (25 %), ezen belül többségben voltak Szerém vármegyében (45 %); a századfordulón mintegy 100 ezer szerb élt Dalmáciában (17 %); Boszniában 825 ezer (43 %). „Összenő, ami összetartozik:” vajon ez a hatalmas, Ausztria-Magyarország déli területeit benépesítő szerb tömeg a valódi anyaországát inkább Szerbiában látta, semmint a katolikus császárok Monarchiájában? Szerbia szédítő sikerei azzal a veszéllyel jártak Bécs szempontjából, hogy belülről destabilizálódik Ausztria-Magyarország. A szerbek esetleges aktív fellépései a Dalmáciától a Bánságig megrázkódtatták volna az országot, s a bécsi-budapesti vezetés valóban reális fenyegetésként számolt a „nagyszerb sovinizmussal”. Egy jellemző kitétel az 1914. július 7-én tartott közös osztrák-magyar minisztertanácsi ülésről, a boszniai helyzet kapcsán: „Az ultimátum, amelyet előző ősszel Szerbiához intéztünk, a boszniai hangulat romlását idézte elő, és csak növelte a gyűlöletet ellenünk. Ott az terjed a nép körében, hogy Péter király el fog jönni, és felszabadítja az országot.” Vagyis 1913 után mindenképpen elkerülhetetlen volt egy konfliktus a Monarchia, és a szerbek, valamint Szerbia között (sőt, a konfliktus tulajdonképpen már zajlott is). Azt sem tartom kizártnak, hogy a Monarchia belügyi vezetésének esetleg konkrét információi is lehettek egy esetleges destabilizáló cselekvéstervről, vagy legalábbis érzékelhettek egyfajta veszélyesnek tartott szerb eufóriát (vajon mit mondanak a levéltári és más források, milyen volt a hangulat a dalmáciai, krajinai, szlavóniai, magyarországi szerbek között 1912-1913-ban?). Erre utal egyébként a Monarchia által Szerbiához intézett jegyzék 1914. július 23-án („Szerbiában létezik egy felforgató mozgalom, mely az Osztrák-Magyar Monarchia bizonyos területrészeinek elszakítására irányul.”). Viszont ha a Monarchia erőszakkal lép fel a szerbek ellen saját területén, az, amellett hogy már megkésett lépés, azt is jelentette volna, hogy már zajlik a konfliktus az államhatárokon belül, valószínűleg az ország külső reputációját is lerombolta volna, hiszen az eseményeket elnyomó nemzetiségi politikaként lehetett tálalni többé-kevésbé jogosan. Következésképpen az adott helyzetben Bécsnek az volt az érdeke, hogy kezdeményezőleg lépjen fel Szerbiával szemben, védekezésre kényszerítse Belgrádot, s ehhez kellett találni valami ürügyet, amiben Ausztria-Magyarország lehet a jogosan sértett dél, mondhatni szinte kapóra jött a szarajevói merénylet. A merénylet után a szerbek elleni megtorlást követeli a sajtó, Németország a háttérből intrikálja háborúra Bécset, Ausztria-Magyarország Belgrádra hárítja a felelősséget. Ausztria-Magyarország Szerbiával szembeni szándékait és félelmeit jól feltárja a már említett július 23-i jegyzék, mely azt követeli, Szerbiában rekesszék be a Monarchia-ellenes hangulatkeltést, „melyek végeredményükben a Monarchiához tartozó területrészek elszakítását célozzák”; hogy a szerb kormány akadályozzon meg minden cselekedetet, mely a Monarchia területi épsége ellen irányul; szankciókat léptessen életbe azon egyesületek és köztisztviselők ellen, akik „az Osztrák-Magyar Monarchia elleni propagandával foglalkoznak”, magyarul: a belgrádi kormány mondjon le az Ausztria-Magyarországon élő szerbeket érintő bárminemű politikai szándékról, és saját területén is büntesse meg azokat, akik a – a Monarchiát nagyszámú szerb lakossága miatt értelemszerűen érintő – szerb nemzeti mozgalmat propagálják. Július 25-i válaszjegyzékében a belgrádi kormány szinte minden bécsi követelésnek hajlandó volt eleget tenni, azt viszont nem fogadta el, hogy saját területén az osztrák-magyar hatósági szervek működjenek. Erre válaszul jött Ferenc József hadüzenete július 28-án. A császári kiáltvány szerint „A határon bűnös áramlat csap át, mely a monarkia délkeleti részén az állami rend alapjainak megingatására, a népnek, amelyről oly atyai szeretettel gondoskodom, az uralkodóház és a haza iránti hűségtől való eltántorítására és a felnövő idjúság félrevezetésére s az őrület és hazaárulás bűnös tetteire való felizgatásra irányul.” Valójában ez volt az oka Ausztria-Magyarország támadásának Szerbia ellen (jellemző, hogy a hadüzenetet proklamáló, eléggé bő terjedelmű császári kiáltvány meg sem említi a szarajevói merényletet, utal viszont az 1912-1913-as háborúra, arra az aggodalomra, amit Bécsben éreztek Szerbia hirtelen sikerei után), vagyis az 1912-1913-as területgyarapodás nyomán fellángoló szerb nemzeti mozgalomtól való félelem. Vagyis Ausztria-Magyarország Szerbia elleni fellépése 1914-ben egyfajta – osztrák-magyar szempontból vélt – „preventív csapásként” is értékelhető, ebben az esetben viszont a szarajevói merénylet legalábbis csak ürügy volt.

Az osztrák-magyar aggodalmak nem voltak alaptalanok. Bosznia osztrák-magyar annexiója óta a területen felélénkült a szerb nacionalista terroristák tevékenysége. 1911-ben alakult meg Belgrádban a Fekete kéz konspiratív nacionalista szervezet, mely egy szerb vezetésű délszláv állam megalapítását tűzte ki céljául. A Fekete kéz vezetői a szerb belügyi-katonai vezetés tagjaiból kerültek ki, főnöke a szerb kémelhárítás parancsnoka, Dragutin Dimitrijevics (Ápisz) volt, aki 1903-ban az „osztrákbarát” I. Sándor király kegyetlen meggyilkolását szervezte. A Fekete kéz kapcsolatokat épített ki a boszniai jugoszláv forradalmi szervezettel, a Mlada Bosnával, melynek a tagja volt Gavrilo Princip is. Az 1914-ben lefolytatott osztrák-magyar és 1917-es szerb vizsgálat is arra utal, a Fekete kéz szervezte meg Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, szolgáltatta a fegyvert, kiképzést, logisztikát. A gyilkosság végrehajtását egy Danyilo Iljics nevű boszniai szerb koordinálta közvetlenül, ő helyezte el a hat merénylőt, akik Szarajevóban várták Ferenc Ferdinándot. A furcsa merénylet(ek) után szerbellenes pogrom kezdődött Szarajevóban, de Bosznia más részein és Horvátországban is. A gyilkosokat egy kivételével elkapták és elítélték. 1917 tavaszán a száműzetésben levő szerb kormány, Sándor régensherceg Szalonikben egy amúgy politikai szándékoktól vezérelt koholt eljárásban leszámolt Ápisz csoportjával, a Fekete kéz vezetőit letartóztatták és gyorsan kivégezték (Dimitrijevics elismerte bűnösségét Ferenc Ferdinánd meggyilkolásában, és azt is megjegyezte, Oroszország pénzelte az akciót, Szentpétervár továbbá támogatást ígért Szerbiának egy esetleges osztrák-magyar katonai megtorlás esetére).

A szarajevói merénylet kapcsán is léteznek összeesküvéselméletek, konspirológiák.  Több is mint összeesküvéselmélet, hogy a szerb vezetés a merénylet előtt figyelmeztette Bécset. Más konspiratív elméletek is léteznek (német titkosszolgálati szál), bár nem tudom, ezeket mennyire lehet komolyan venni, hiszen a szerb szálra vonatkozó adatok elég súlyosak.

Ausztria-Magyarország nemcsak a kis, bár 1913 után már nem is olyan kicsi Szerbiától tartott. Törökország összeomlása, Szerbia sikerei, az ország területének megduplázódása közvetett módon Oroszország balkáni befolyásszerzését is jelentette. Az Oszmán Birodalom balkáni romjain létrejött és megnövekedett területű pravoszláv államok jó kapcsolatokat ápoltak Szentpétervárral, kiváltképpen Szerbia. A balkáni osztrák-magyar félelmeket és politikát Kállay Béni (Benjámin) magyar történész, politikus, 1882 és 1903 között Bosznia kormányzója vázolta. Ő írta meg magyarul a szerbek történetét, és Oroszország keleti törekvései címmel is közzétett egy írást (a „keleti” alatt jelen esetben a Balkán értendő). Kállay az orosz és szerb szándékokban látta a legnagyobb fenyegetést, aminek ellensúlyául a horvátok és muszlimok (bosnyákok) támogatását szorgalmazta. Kállay már jóval a halála után megjelent, de a boszniai  tapasztalatok birtokában írt műve, A szerb felkelés története 1807–1810 (1909) azt sugalmazza, hogy a balkáni nemzeti mozgalmak, mindenekelőtt a szerb nemzeti mozgalom mögött az oroszok állnak, ami ahhoz hasonló, bár nem teljesen alaptalan konspirológia, mint amikor az oroszok írják azt, hogy az ukrán nemzeti mozgalom csak egy Habsburg-katolikus-osztrák összeesküvés eredménye (az mindenesetre biztos, hogy a történelmet nem a konspirációk mozgatják). A kétkötetes könyv egy felkiáltójel, a message, hogy a szerb nemzeti mozgalom valójában az orosz birodalmi törekvések eszköze, s hogy a magyarországi szerbek adott esetben inkább a déli határ mögött élő rokonaikhoz húznak, inkább lojálisak velük, mint az országgal, ahol élnek (az üzenet különösen aktuálissá vált 1912-1913 után).

Ausztria-Magyarország támadására Oroszország fellépett Szerbia védelmében, kijelentve, hogy nem engedi meg Szerbia megszállását. II. Miklós cár II. Vilmos német császárt kérte, hogy járjon közbe a háború elkerülése érdekében, mivel erre válasz nem érkezett, július 31-én Oroszország mozgósítást rendelt el, Berlin hadüzenettel fenyegető ultimátumban az orosz mozgósítás leállítását követelte, miközben már Franciaországban és Németországban is kezdetét vette a mozgósítás. Másnap Németország hadat üzent Oroszországnak, és megkezdte nyugati offenzíváját is. Ausztria-Magyarország augusztus 6-án üzent hadat Oroszországnak. A többit tudjuk.

Azóta eltelt több mint száz év. A Monarchia eltűnt, de történelmi perspektívában nézve Szerbia és Oroszország is vesztesek. Azzal, hogy az 1990-es években etnikai tisztogatások sorát hajtották végre a szerbek ellen a volt Jugoszlávia területén, a nagyszerb törekvések méregfogát is kihúzták. Bosznia-Hercegovina még az instabilitás potenciális forrása lehet, de ebben az államban fogy a szerbek (keresztények) száma, és lassan, de biztosan egyre inkább muszlim jellegűvé válik. A Balkán államai ma már jórészt a nyugati szuperstruktúra egyik alapját jelentő NATO tagjai. Oroszország pedig jelentős részt visszaszorult 17. századi határaihoz, elvesztette még Ukrajnát is, és korábban tradicionális balkáni szövetségesei egy részének (Bulgária, Montenegró) bizalmát.