Lavrentyij Berija, hírhedett szovjet belügyminiszter sorsa némileg hasonlít a magyar Nagy Imre életének alakulásához. Nemcsak azért, mert mindketten a sztálinista politikai elit tagjai voltak saját hazájukban (Nagy Imre begyűjtési miniszterként, Berija mint az NKVD vezetője), hanem mert Sztálin halála után mindketten (Berija belügyminiszterként) „liberális” reformokat indítványoztak, s végül mindkettőjüket kivégezték egykori elvtársaik.

Berija Sztálin halála után belügyminiszterként, és a diktátor egyik lehetséges utódaként, amnesztiát rendelt el, megszüntette a kínzásokat, a „szocialista törvényesség” tiszteletben tartására szólított fel, berekesztette az antiszemita színezetű „orvospert”, s egy sor ügyben rehabilitációt rendelt el, valamint határozottan kikelt Sztálin „ruszifikátor” politikája ellen, s elvben támogatta a német újraegyesítés ügyét is.

Berija legfőbb ellenfelei a hatalomért vívott harcban Nyikita Hruscsov és Zsukov marsall voltak (Berija a katonai kiadások megnyirbálását tervezte), akik 1953. június 26-án államcsínykísérlet vádjával letartóztatták a magabiztosan előre törtető politikust. 

Kudarcában meghatározó volt, hogy rövid ideig tartó tündöklése alatt a pártvezetés felső- és középrétegeinek támogatását nem sikerült elnyernie, ennek oka pedig részben nemzetiségi politikája volt.

Berija engedékenyebb politikát javasolt Nyugat-Ukrajna és a Baltikum vonatkozásában. Azt javasolta, ne a központból nevezzenek ki kádereket ezen területek élére. Szakértői bizottságokat állított fel, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a pártvezetés által korábban elkövetett hibákat feltárják. Fontosnak tartotta a nemzeti tradíciók megőrzését, és elítélte a teljes népek deportációját alkalmazó sztálini politikát (habár a deportációk lebonyolítását korábban ő maga szervezte meg). 1953. május 26-án utasítást adott, hogy Lettországban váltsák le a Belügyminisztérium egész apparátusát, s a vezető pozíciókra letteket nevezzenek ki, „az összes orosz vezetőt és a más nemzetiségűeket pedig alacsonyabb beosztásba helyezzék át.” A helyi vezetők tiltakoztak a döntés ellen, mondván, nincs megfelelő számú, megbízható lett vezető, ám az utasítást mégis végre kellett hajtani.

Hasonló intézkedésekre készültek Nyugat-Ukrajnában is. A szovjet belügyminisztérium felhívta a figyelmet a kommunista párt helytelen nemzetiségi politikájára Nyugat-Ukrajnában, arra a 195 ezer, külföldre címzett és a szovjet titkosszolgálat által felnyitott (!) magánlevélre alapozva, amelyek panaszok tömkelegét tartalmazták a helyi vezetéssel szemben.

 „Nyugat-Ukrajna lakói körében komoly elégedetlenséget kelt a lenini-sztálini nemzetiségi politika alapjainak megsértése. A felső pártvezetésben a nyugat-ukrajnai származású tagok száma kevés, szinte az összes pozíciót a pártban és a közigazgatásban Kelet-Ukrajnából és a Szovjetunió más köztársaságaiból származó vezetők töltik be....Lvovban a 12 felsőfokú oktatási intézményben dolgozó 1718 oktató közül csak 320 tartozik a nyugat-ukrajnai értelmiséghez, az igazgatók között nincs egyetlen nyugat-ukrajnai sem, az igazgatóhelyettesek közül pedig mindössze egy nyugat-ukrajnai van. A nyugat-ukrajnai oktatási intézményekben az orosz nyelvre való áttérést az ellenséges elemek a maguk céljaira használják, ruszifikációnak nevezve ezt a politikát....Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságában és a nyugat-ukrajnai pártkörzetekben mindezidáig nem vették számításba, hogy a nacionalista ellenállással szembeni harcot nemcsak a tömeges repressziók és a csekista operációk eszközével lehet folytatni, hogy a meggondolatlan repressziók csak a lakosság elégedetlenségét növelik és a burzsoá nacionalizmus elleni harcban okoznak kárt.” – olvasható a Szovjetunió Kommunista Pártja 1953. május 26-án elfogadott, Nyugat-Ukrajna politikai és gazdasági helyzetével foglalkozó határozatában.

Litvániában ugyanezt a diagnózist állította fel a Berija-féle vezetés, azaz, a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveinek megsértését, és orosz nemzetiségű vezetők felülreprezentáltságát állapította meg. 

Június 2-4-én Kijevben tartott kongresszust Ukrajna Kommunista Pártja, melynek során a pártvezetés önkritikát gyakorolt a Nyugat-Ukrajnában folytatott nemzetiségi politika miatt. Június 25-én hasonló aktust tett a Lett Kommunista Párt. Rigában célként fogalmazták meg, hogy a vezető pozíciókat lett nemzetiségűekkel kell feltölteni, a pártüléseket lett nyelven kell tartani. A Lett SzSzK-ban azonban – majd később másutt is - kezdtek kicsúszni a kontroll alól az események. Korabeli jelentések szerint a lettek nyíltan kezdtek beszélni arról, hogy az oroszok megszállták őket, a boltokban nem szolgálták ki az oroszul beszélőket, az addig alkalmazásban lévő orosz nemzetiségű hivatalnokok viszont lényegében beszüntették a munkát, azt várva, mikor kapják meg felmondólevelüket.

Mint ahogy arra Nyikita Hruscsov felhívta a figyelmet, az "engedékenység" Nyugat-Ukrajnában is meghozta az ukrán nacionalisták bátorságát. Tarnopolban távozásra szólították fel a kelet-ukrajnaiakat. Moldovában szintén „etnikai tisztogatás” indult meg, leváltva az orosz nemzetiségű kádereket. Litvániában kiszorították a vezető pozíciókból az oroszokat, és nyíltan oroszellenes kirohanásokkal is lehet találkozni – olvashatók a korabeli dokumentumokban.

Berija nemzetiségi reformjai nyomán tehát komoly strukturális problémák kerültek felszínre a Szovjetunió nyugati peremvidékén: a balti népek és a nyugat-ukránok etnikai nacionalizmusa, valamint a velük szemben alkalmazott sztálini represszív politika kontraproduktív jellege. Ezekkel a problémákkal a pártvezetés elitje nem akart nyíltan szembenézni, maradt a szőnyeg alá söprés. 1953. június 26-án Beriját letartóztatták (azzal vádolva, hogy angol kém), s még ugyanabban az évben kivégezték. 

(forrás: Лаврентий Берия 1953. Документы. М. 1999) https://www.eurazsia.hu/1953/06/26/berija-vegzetes-reformjai/