Az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéke és a Történeti Ruszisztikai Tanszék közösen emlékezett meg 2010. május 7-én a nácizmus és a fasizmus felett aratott európai győzelem 65. évfordulójáról. A rendezvény fényét emelte, hogy két könyvbemutatóval illetve filmvetítéssel kötötték össze a péntek délutáni programot. Szvák Gyula professzor bevezetőjében kiemelte annak jelentőségét, hogy első alkalommal idézték fel közösen a győzelem napját, azt a napot, melyet a civilizált világ évről évre ünnepként él meg, s melyhez mi is tartozni kívánunk.

A legjelentősebb esemény kétségkívül Varga Éva Mária „Magyarok szovjet hadifogságban” című orosz levéltári forrásokon alapuló könyvének bemutatója volt. A mű, melyet Sipos Péter történész ismertetett, sokéves kutatás eredménye. Sipos meglátása szerint Varga Éva Mária könyve nem csupán az egyik legfontosabb, hanem egyenesen a legfontosabb magyar nyelvű munka a második világháború történetéről. Az első olyan, hazai történészről beszélünk, aki volt szovjet - ma döntően orosz - levéltári források feltárásával rekonstruálta a szovjet fogságba esett magyarok történetét. A mű jelentős mértékben módosítja a tárgykörben kialakult képet és általánosan elterjedt hiedelmeket, hiszen a rendszerváltás óta megjelent írások javarészt az oral history szabályaira építve próbálták bemutatni e kényes téma szakmai problémáit, buktatóit. A szerző (hivatalos moszkvai levéltári kiküldött) számos orosz levéltárban végzett unikális kutatómunkát. Utóbbiak felsorolására - a teljesség igénye nélkül - a munka terjedelmének illusztrálása okán Sipos Péter is kitért. Varga Éva kutatott - többek között - az Orosz Állami és Katonai Levéltár hadifoglyok és menekültek irataival foglalkozó osztályán (~ 3,8 millió őrzési egység), az Orosz Föderáció Állami Levéltárában (a belügyi népbiztos és a belügyminisztérium iratai), az Orosz Állami Levéltárban (politikatörténeti osztály, pártanyagok) valamint az Orosz Föderáció Külügyi Irattárában. 1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig a szóban forgó források jelentős részének létét teljes homály fedte.

Magyarországon a nyolcvanas évek végéig a legszigorúbban kezelt tabutémák egyikének számított a második világháborús magyar részvétel és a szovjet hadifogságba esett magyar katonák illetve civilek története. Sipos Péter kiemelte, hogy "a rendszerváltás után hazai történetírásban elszabadult a dilettantizmus, így sok munka látott napvilágot, de ezek szinte mindegyike nélkülözte a levéltári kutatómunkát. Bár építettek az elbeszélt történet módszertanára, ez kevésnek bizonyult a múlt szétszóródott elemeinek összeillesztéséhez. A helyzetet tovább rontotta a Szovjetunióval való negatív politikai elfogultság, és ez párosulva a történelmi dilettantizmussal szörnyszülöttet hozott a világra." Úgy tűnik, hogy hiába nyíltak meg az orosz levéltárak, ha a téma kutatói nem használják ki, nem ismerik meg őket. Sipos szerint a magyar kutatók a gazdag orosz forráskiadványokat sem veszik kézbe, elsősorban a nyelvismeret hiánya miatt. (Az első témába vágó forráskiadvány 2006-ban jelent meg, szintén Varga Éva munkája. Először oroszul, majd magyar nyelven is elérhetővé vált.) Sokan ráadásul nehezen alkalmazkodnak az új rendszerhez, nem hajlandók tudomást venni az új eredményekről, feltárt dokumentumokról. Válaszuk - folytatta Sipos - meglehetősen egyszerű: "az orosz források használhatatlanok, mert hamisítványok.Ugyanezek a kutatók ellenben kritikátlanul elfogadják a náci német dokumentumok valódiságát, hitelességét." Sipos találóan utalt arra, hogy a hat évtizeddel ezelőtt tevékenykedő szovjet apparátus még nem gondolt (nem is gondolhatott) a mai történészek szándékos megtévesztésére. Ráadásul a tervutasításos szovjet rendszerben kiemelt fontossággal bírt a létszámok pontos betartásának és vezetésének gyakorlata, hiszen a kevesebb ember a gyakorlatban kisebb ellátmányt jelentett – amiből persze kevesebbet is lehetett volna ellopni.

Sipos állítása szerint tulajdonképpen négy fő szempont akadályozza mindmáig a vizsgált korszakkal való előítélet-mentes szembenézést. 1. A második világháborús magyar részvétel jogosságának igazolása. Lényegében annak bizonyítása, hogy a náci Németország európai keresztes hadjáratot vezetett a Szovjetunió és a bolsevizmus ellen, holott mértékadó történészek ma már pártállástól függetlenül elismerik, hogy a Barbarossa-hadművelettel kezdetét vevő katonai akció az első pillanattól fogva hódító, területszerző és legfőképpen megsemmisítő háború formájában öltött testet. 2. Az orosz hadifogolytáborok összetévesztése a Gulaggal. Igaz ugyan, hogy mindkettő a belügyi népbiztosság hatáskörébe tartozott, de előbbi büntetőtáborként létezett, ellenben utóbbival, melynek közvetlen felettese az internálótáborok országos főparancsnoksága volt. 3. Talán a legfontosabb különbség: a Gulag és a náci haláltáborok azonosítására. Sipos szavaival élve: „a gázkamra-jelenség különbözteti meg őket.” A Harmadik Birodalom koncentrációs táborai a genocídium eszközei voltak, így nem állíthatóak párba a szovjet munkatáborok hálózatával. 4. Tovább rontja a helyzetet a történészek és a sokasodó dilettánsok által közkedvelt, de teljesen szakmaiatlan számháború, hiszen az eféle (ál)vita kizárólag a valós kérdések eltussolására alkalmas. Több adat is elérhető a vonatkozó irodalomban, irodalmakban. Ezek nagyságrendileg 500-600 (vagy éppen 800) ezer főről adnak számot, de nem ritka az egymilliós adat sem. Sipos ironikusan idézte Rákosi Mátyást is: ha a számok háborújáról beszélünk „a határ a csillagos ég” – azaz újabb és újabb hamisításokra, torzításokra kell számítanunk.

Varga Éva orosz levéltári kutatásai alapján azonban nyilvánvaló, hogy 565-575 ezer magyar került szovjet fogságba, köztük 80-100 ezer civil. (Sipos utalt arra is, hogy a ki nem mondott cél sok esetben a Holokauszt emberveszteségének "túlhaladása", a vészkorszakban meggyilkolt 550-600 ezer ember halála jelentette mérhetetlen pusztítás relativizálása a Vörös Hadsereg egyébként egyértelmű bűneihez képest.) A szovjet (hadi)fogságban elhunytak száma eléri a döbbenetes, 60 ezer főt. A szám önmagában elrettentő, de egyben cáfolja a korábban elfogadottnak tekintett 100 ezer fős adatot is.

A bemutató végén a szerző, válaszolva a feltett kérdésekre, ismertette a Szovjetunió második világháborús teljes emberveszteségére vonatkozó, a közelmúltban nyilvánosságra hozott adatot. Az orosz hatóságok által a közzétett dokumentum szerint 8 millió vöröskatona és közel 19 millió civil veszítette életét a második világháború során. A 26,6 milliós teljes veszteség egyik eleme, részadata korábban is ismert tény volt. Az elesett katonák számáról eddig is tudtunk, a lényegi új információ a civil áldozatok megdöbbentő nagysága. Sipos Péter állítása szerint a teljes szovjet veszteséget érintő "hírzárlat" Sztálin döntésének köszönhető, hiszen a vörös cár rettegett attól, hogy a nyugat betekintést nyer a legyengült Szovjetunió mindennapjaiba, s megismerve annak valós erejét, végül támadásra szánja el magát.

Varga Éva a szovjet fogságba esett magyar állampolgárok számát 565-575 ezer főre teszi. (Mint fentebb említettük, e számban a polgári személyek is benne foglaltatnak). A kötet címe is ezen vizsgálati szempont alapján változott "Magyarok szovjet hadifogságban"-ra, kihagyva a "magyar katonák" kifejezést.  Varga kutatásaiból tudjuk, hogy nagyjából 209-219 ezer főt már 1945-ben szabadon bocsátottak, tehát még Magyarországon vagy Kelet-Európában. Ők tehát nem kerültek a Szovjetunióba. Külön problémát jelent a doni fronton feláldozott 2. magyar hadsereg honvédeinek sorsa. Miként Korom Mihály történész-levéltáros, a szerző mentora megjegyezte, a szétesett magyar hadsereg katonái sokszor tíz-tizenöt napig a senki földjén bolyongtak mire eljutottak a szovjet vagy éppen a visszavonuló német alakulatok tartotta vonalakig. (Az alakulatuktól leszakadó honvédek kálváriájáról Örkény Istvánnál is olvashattunk). Ezért többféle, egymásnak ellentmondó összeírások is létezhetnek. A magyar hadifoglyok általában 45 nap után jutottak el az első szovjet táborba, ahol már enni is kaptak valamit. Sokan azonban nem értek el idáig, nem élték túl a szállítást, a szenvedést, a megpróbáltatásokat. A szovjet táborrendszer sem volt felkészülve ekkora tömeg fogadására, ellátására, hiszen legtöbbször a vöröskatonáknak sem jutott elegendő élelem. Maga Korom Mihály az 1950-es években bejárta a doni frontszakaszt, de kérdésére válaszolva még a helybéliek sem tudták meghatározni, hogy melyik tömegsírban milyen származású katonák fekszenek.

A jövőbeni kutatásokat hathatósan támogathatja a felállításra jelölt Nagy Honvédő Háború Központi Levéltára, mely az orosz tervek szerint hamarosan megnyitja kapuit. Az iratok, dokumentumok döntő többsége azonban már így is hozzáférhető, igaz a sikeres kutatáshoz kiváló moszkvai levéltári kapcsolatok szükségesek. A vonatkozó, de még titkos magyar iratanyag a teljes gyűjtemény pár százalékát teszi ki, és közlése esetén sem várható érdemi változás a kötetben közölt adatok rendszerét tekintve.

Köszönőbeszédében Varga Éva Mária külön kiemelte – több évet felölelő egyéni kutatásán túl – a munka csapat-jellegét, Korom Mihály, Krausz Tamás, Szvák Gyula professzorok és a Ruszisztikai Központ szakmai és erkölcsi támogatását. A kéziratot a L’Harmattan könyvkiadó gondozta és jelentette meg. A borító Gyimesi Zsuzsanna munkája.