Jevgenyija Ljozina, a berlini, diktatúrákat kutató föderális alapítvány (SEPG) munkatársa gazeta.ru-ban megjelent írása szerint az 1993-as októberi moszkvai események, a parlament szétlövetése jelentette az autoriter kormányzás kezdetét Oroszországban.

Borisz Jelcin elnök 1993. szeptember 21-én írta az 1400-as számú ukázt a népi küldöttek és a Legfelső Tanács feloszlatásáról. Televíziós beszédében kijelentette, hogy lehetetlen az együttműködés a törvényhozással, mivel az „békétlen ellenzékké változott”, amely, úgymond, a katasztrófába löki Oroszországot. Jelcin bejelentette, hogy 1993. december 11-én új parlamenti választásokra kerül sor. Erre válaszul a Legfelső Tanács felfüggesztette Jelcin elnök jogköreit, Alekszandr Ruckoj alelnököt téve meg az ország vezetőjének.

Így eszkalálódott a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közti ellentét, amely október 4-én a törvényhozás szétlövéséhez vezetett.

Ljozina szerint mai napig tabutéma Oroszországban az 1993-as őszi események elemzése. Különösen figyelemreméltó az elhallgatás Jelcin elnök liberális támogatóinak körében. Ha valaki ebben a társaságban szeretné kutatni az 1993-as őszi események okait, ellenérzéssel fog találkozni.

A liberálisok tehát vonakodnak attól, hogy szembenézzenek 1993 őszével, holott azokban a napokban mintegy 200 polgárt öltek meg, 400 ember pedig megsebesült. A Jelcin-párti liberálisok vonakodásának az az oka, hogy sok tekintetben az elnököt terheli a felelősség az akkor történtek miatt.

Az 1990 márciusában megválasztott Legfelső Tanács az 1977-es alkotmány szerint szinte teljes hatalommal rendelkezett. Noha Jelcin elnök 1991-ben elérte, hogy a hatalmi jogosítványok egy részét az államfő kapja meg, a valóságban, a hatályos alkotmány szerint a hatalom jelentős része a Legfelső Tanács kezében összpontosult. 1992-ben, a reformok miatti megosztottság okán egyre inkább kiéleződött a konfliktus a törvényhozás és az elnök között.

Ezt a konfliktust azonban el lehetett volna kerülni, ha a sietős gazdasági reformokat megelőzi a politikai rendszer átalakítása. Ha lett volna új alkotmány és szabad választások. 1991 augusztusa után semmi nem történt Oroszországban annak érdekében, hogy létrehozzák a demokratikus politikai intézményrendszert, holott ha 1991 őszén választást tartottak volna, azokon óriási fölénnyel a reformerők (Demokratikus Oroszország párt) győztek volna, ami biztosította volna az elnök számára a radikális piaci átalakítások parlamenti bázisát.

Az új alkotmány elfogadásának szintén voltak esélyei: már 1990 nyarától dolgozott egy bizottság a leendő új alaptörvényen. Jelcin azonban a politikai háttér előkészítése nélkül vágott bele a piaci reformokba.

A legitimáció tehát nem tartozott Jelcin elnök prioritásai közé, amit az 1993 utáni események is igazoltak...Az 1993-as decemberi népszavazáson jóváhagyásra kínált alkotmány sietősen készült el, Jelcin elnök szűk környezetében, széles politikai és társadalmi diskurzus nélkül. Ez lényegében egyszerűen a „győztes alkotmánya” volt.

Amikor Jelcin elnök parancsot adott, hogy nyissanak tüzet a parlamentre, ez azt jelentette, hogy Oroszországban hagyományos módon, a nyers erő a jog fölé emelkedett. Jelcin hívei azzal védik ezt az akciót, hogy a törvényhozásban többségben voltak a rekaciós kommunista és nacionalista erők, akik gátolták a reformokat.

Jelcin elnök tehát megerősítette az autoritarizmust, a hatalom önkényét, s mindezt láncreakciószerűen antidemokratikus rendelkezések sokasága követte: az elnök számára szuperhatalmat biztosító alkotmány elfogadása 1993 decemberében, a csecsenföldi hadműveletek megkezdése 1994 decemberében, antidemokratikus választások 1996-ban, és végül 1999-ben egy KGB tiszt kinevezése elnöknek.

1993 után az erő felülkerekedett a jogon, a demokratikus intézmények alárendelődtek a hatalomnak. Ezért az 1993-as őszi eseményeket joggal lehet úgy értékelni, mint a posztszovjet Oroszország demokratikus útkeresésének végét – véli Jevgenyija Ljozina.

(Jevgenyija Ljozina: Uroki oktyjabrja, gazeta.ru, 2013. 10. 01.)