Az 1893-ban született Vlagyimir Majakovszkijt korán megérintették a szocialista eszmék: röplapokat terjesztett, olyannyira elszántan, hogy többször ült érte börtönben. 1908-tól egy ideig az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt tagja volt, amit azonban otthagyott, mihelyt elhatározta, hogy művészeti oktatásban szeretne részt venni. Mint általában az avantgárd mozgalom tagjai, lelkesen üdvözölte a forradalmat, s tevékenyen támogatta is, például erején nem kímélve dolgozott az Orosz Távirati Irodában, hogy propagandisztikus, illetve tájékoztató jellegű plakátokat készítsen. Viszont nem vett részt az önkényuralmi rendszer kiépítésében. Bár az 1920-as években egyre jellemzőbb volt rá, hogy művészileg alacsonyabb értékű, politikai, illetve agitatív verseket írt, mindezt azért tette, mert hitt a forradalom újító erejében. A sztálini rendszert sohasem dicsőítette, sőt, inkább a kibontakozó bürokratizmust kritizálta. Éppen ezért 1929-30-ban a rendszer már veszélyesnek tartotta a költőt. Nem engedték külföldre utazni, megfigyeltették. A párthoz kötődő írószövetség, a RAPP támadásokat intézett ellene, amelyek akkor sem szűntek meg, amikor kétségbeesésében ő maga is belépett a szövetségbe. 1930-as öngyilkosságának komoly magánéleti okai voltak, de kétséget kizáróan az is közrejátszott benne, hogy egyáltalán nem találta a helyét abban a rendszerben, ami Sztálin hatalomra kerülésével kiépült a Szovjetunióban.

A költő neve hazánkban elég korán ismert lett, még ha nem is széles körben: Kassák Lajos Ma című folyóirata már 1920-ban, leközölte néhány versét, s a folyóirathoz tartozó irodalmi kör estélyein gyakran szerepeltek költeményei. Az avantgárd mellett később a munkásmozgalom fedezte fel magának: a 100%-ban jelentek meg költeményei, valamint szakszervezeti és pártszervezeti szavalókórusok előadásában hangzottak fel versei.

Ez azonban viszonylag szűk körnek számított ahhoz képest, ahányan a Rákosi-korszak hivatalos kultuszépítő politikájának köszönhetően megismerhették Majakovszkijt. Igaz ők nem az igazi költőt láthatták, csupán a hatalom érdekeinek megfelelően eltorzított képet: a futurizmushoz való kapcsolatát, lázadó természetét, öngyilkosságát meg sem említették. Az ötvenes évek irodalomkönyveiben csak az 1917-es forradalmat követő életeseményeit mondták el, méghozzá a megfelelő kultikus nyelvhasználatban, vagy éppen a vonatkozó Sztálin-idézettel:„Majakovszkij volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője.” Tulajdonképpen a Sztálin által, a költő halála után öt évvel kiépített szovjet kultuszt vették át teljességgel. Ő lett a költők számára követendő példa, mivel művészetét úgy állították be, mint a forradalomnak magát alávető szocialista művészetet, amelynek legnagyobb érdeme, hogy Lenint, s a fiatal szovjet államot dicsőítette.

A Kádár-korszak Majakovszkij-képe nem képez egységet, sokkal inkább a Rákosi-korszak kultuszának lebomlása ment végbe ekkor. Ahogy telt az idő, egyre inkább felsejlett a kultusz mögött a magánember, s az avantgárd költő alakja, ahogy az a Szovjetunióban is történt. Az Ivan Kozirjov vasöntő elbeszélése vagy a Beszélgetés Lenin elvtárssal című írásai mellett megjelentek az irodalomkönyvekben szerelmes versei is. Azonban érződött, hogy ebben a narratívában egyre negatívabb színezetet kapott a költő személyisége, például betegesen érzékenynek titulálták, illetve a mai ízléstől távolinak nevezték verseit, amiket az olvasó, ha „történelmietlenül” is, de eltolhat magától a költő agitatív stílusa miatt. Ilyen értelemben már a rendszerváltás előtt megkezdődött kultuszának rombolása.

A rendszerváltás után már nem kultuszrombolásról volt szó, hanem gyors felejtésről: egy szempillantás alatt eltűnt Majakovszkij a tankönyvekből. Bár elvileg a tankönyvek pluralizmusa létezik, gyakorlatilag mindenki mellőzi költészetét. Általában az avantgárd mozgalmaknál említik meg pár mondatban. Érdekes, hogy hiába vallják be maguk a tankönyvírók, hogy az orosz futurizmus nagyobb jelentőségű volt, mint az olasz, mégis Marinetti-idézetekkel, és nem Majakovszkij verseivel illusztrálják a korszakot. Ez valamennyire érthető is, hiszen egy felülről erőltetett, kötelező kultusz könnyen ellenérzéseket válthat ki, azonban ennek nem lenne szabad a szakmaiság rovására mennie.

Majakovszkij mint forradalmi költő alakja szinte sohasem tudott ideológiáktól mentesen megjelenni hazánkban. Egyáltalán nem jellemző személyiségének és művészetének objektív megítélése. Pedig erre szükség lenne: Oroszországban a költő „kultusztörténete” a rendszerváltás korának Majakovszkij iránti érdektelensége után éppen ebbe a szakaszába érkezett. Talán itt lenne az ideje, hogy mi is megpróbáljuk megismerni a valódi embert és művészt.