A lassan végéhez érő 2012 az orosz történelem éve (volt). Ennek kapcsán az Echo Moszkvi rádió vendége volt az ismert orosz történész, Jurij Pivovarov akadémikus volt (az interjú megtekintehő itt).

 

A Kszenyija Larina és Vitalij Dimarszkij által vezetett beszélgetésen Pivovarov a liberalizmus kapcsán elmondta, csak azok az emberek „akik semmit nem tudnak Oroszországról, vagy Oroszország ellenségei”, gondolják azt, hogy Oroszországban a liberalizmus életképtelen.

Ezzel szemben Oroszország, Pivovarov szerint, erős liberális hagyományokkal rendelkezik. A 19. század végének, 20. század elejének liberális fellendülése, a szociális szférában, oktatásban, tudományban, gazdaságban elért sikerek mind liberális kötődésűek. Az akadémikus szerint „a Ruszban már sok évszázada van liberalizmus”. Oroszország az első európai országok között van, melyek korlátozták a cárok korlátlan hatalmát a 17. század elejétől kezdve. Oroszországnak nemcsak „vezérelvű-totalitárius” hagyománya van, de liberális is. Az orosz irodalom is a liberalizmusról, azaz a szabadságról szól.

Pivovarov nagy értékeli II. Miklós cár tevékenységét, akinek uralma alatt Oroszországban nagyszabású reformok zajlottak. A reformok következtében a társadalom minden rétegének helyzete javult. Nemcsak a gazdaság, de a kultúra, oktatás területén is előrelépés következett be.

I. Sándor és II. Sándor szintén liberális politikát folytattak, de még a nem liberálisnak tarott uralkodók, I. Miklós és III. Sándor idején is, ha nem is hivatalos szinten, de folytatódott a liberalizmus fejlődése. I. Miklós idején egy egész sor titkos bizottság dolgozott, melyek reformokat készítettek elő. A konzervatív III. Sándor idején pedig rendületlenül fejlődött az orosz kapitalizmus.

1917 katasztrófát jelentett az orosz történelemben, olyat, mint amikor két vonat egymásnak ütközik.

A forradalmak általában nem a legrosszabb időben történnek, hanem a boldogabb időkben. Amikor van egy „jóllakott” protestáló réteg, akik semmitől nem félnek, tudják, hogy nem fogják őket repressziók érni... „1917-ben összeesküvés volt, amit nagyon sajnálok...ez egy tragédia, az én személyes tragédiám is többek között”. – mondta az akadémikus.

1917-ben a burzsoázia felső rétege, a felső katonai vezetés, és a politikai elit (ideértve nemcsak a liberálisokat) esküdött össze II. Miklós ellen. Itt Pivovarov Richard Pipes orosz forradalomról szóló írásait ajánlotta a hallgatóság figyelmébe.

1991 és 1993 viszont igazi forradalom volt Pivovarov szerint. Ma viszont Oroszországban „hála Istennek” nincsen semmiféle forradalmi helyzet, hiszen a forradalom mindig rossz, Oroszország mindig rosszul jött ki a forradalomból. Az egyetlen kivétel talán az 1905-1907-es forradalom volt, amely kompromisszummal végződött.

1991-ben kommunista ellenes, 1993-ban szovjetellenes forradalom zajlott le Oroszországban. A mostani orosz vezetés, amely „nem a legrosszabb Oroszország történetében, el kell ismerni, ha Oroszország egész történetét nézzük” már a háború után született nemzedékből áll, amelyik már egy „új” Szovjetunióban született, hiszen Pivovarov szerint 1941-1942-ben a lenini-sztálini rezsim összeomlott. Az a lenini-sztálini rezsim, amely át akarta formálni az egész világot, át akarta formálni az embert. Ez a rezsim megsemmisült a Nagy Honvédő Háború során, a nagy népi háború során kiemelkedett egy új nómenklatúra. A nómenklatúra-rendszerben Hruscsov és Brezsnyev is csak legfeljebb első volt az egyenlők között. Ebben az időszakban, az ’50-es évek végétől kezdődik szépen lassan a civil szféra újjáéledése, megjelennek a jogvédő mozgalmak csírái, feltámad az orosz kultúra, irodalom, színház. Növekedett az életszínvonal. A IX. Ötéves Terv során, 1966 és 1970 között fantasztikus ütemben nőtt az életszínvonal.

A mai rezsim képviselői ezen körülmények között szocializálódtak. A forradalom azért következett be, mert a kommunisták két feladatot nem tudtak megoldani, „mivel marxisták voltak”. Az egyik a hatalom öröklésének rendszere volt. A marxisták ugyanis úgy gondolták Pivovarov szerint, hogy az állam úgyis elhal. A másik kérdés, ami megoldatlan maradt, az a tulajdon transzlációja.

Mivel a hatalom és a tulajdon transzlációjának problémáját nem oldották meg, a rezsim megásta a saját sírját. A nómenklatúra ugyanis hatalmat és javakat akart. Ez vezetett a Szovjetunió felbomlásához.

Korábban is előfordultak problémák az orosz hatalmi öröklési rendszerrel. Nagy Péter, aki sok rossz és sok jó dolgot tett Oroszországban, eltörölte a Moszkóviában szokásos örökösödési rendszert, minden uralkodó saját maga jelölhette ki utódát, ami a palotaforradalmak korához vezetett Oroszországban. Pál császár vezette vissza a primogenitúra örökösödési rendszerét.

A mai Oroszország egyik legnagyobb problémája az alkotmány. Mihail Szperanszkij 1809-ben írta meg I. Sándor felkérésére az első orosz alkotmánytervezetet. Lényegében ezt realizálta 1906-ban II. Miklós az első orosz alkotmány kiadásával. Az alkotmány szerint megvalósult a hatalmi ágak szétválasztása, de a rendszer fölött egyetlen ember állt, a cár. 1917-ben az Ideiglenes Kormány új alkotmánytervezetet dolgozott ki, a hatalmi ágak felett álló választott elnökkel. Az 1993-as alkotmány is erre hasonlít, az elnök a hatalmi ágak fölött áll.

Ezért volt lehetséges, hogy Jelcin 1999-ben átadta a hatalmat Putyinnak, 2008-ban Putyin is átadta a hatalmat kijelölt utódának, aki 2011-ben visszaadta a hatalmat elődjének.

A mai Oroszország legfőbb problémája a politikai rendszer. Az alkotmány szerint a szuverenitás a népé, ami a választások útján realizálódik. A legitimitást a választások adják, ám „választások nincsenek”.

Pivovarov szerint Oroszországnak vissza kell térni a valódi választásokhoz és új alkotmányt kell írni, amely visszahelyezi az elnököt a hatalmi ágak rendszerébe, hiszen az 1993-as alkotmány is csak a szperanszkiji alkotmánytervezet „remake”-je.

Ami a Sztálin-kultuszt illeti, Pivovarov szerint ez csak tűnő jelenség. Lehet, hogy sokan tisztelik Sztálint a háborús győzelem miatt, de még a tisztelői közül is csak elenyésző azok aránya, akik egy olyan rendszerben szeretnének élni, mint a sztálini Szovjetunió.

Pivovarov bírálta az Orosz Pravoszláv Egyház tevékenységét is, amely nem képes arra, hogy hozzásegítse az orosz társadalmat a lelki megújuláshoz. Ellentétben Németországgal, ahol a második világháború után a keresztény egyházak fontos szerepet töltöttek be a totalitárius és rasszista örökség lebontásában. Az orosz egyház azért nem képes ezen feladat ellátására, mert a szovjet korszakban megsemmisítték az egyház emberi állományát.

Másfelől, az egyház romlása már Nagy Pétertől elkezdődött. Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor azt írta, hogy az egyház Péter óta van megrokkant állapotban.

Pivovarov azt is elmondta az interjúban, szerinte Oroszország nemcak a Kijevi Rusz, hanem az Arany Horda örököse is. Az orosz hatalmi modell és sok más egyéb az Arany Hordából származik. Ebben az eurázsiai történészeknek, többek között Gumiljovnak igaza van: az orosz kultúra szintézise az európai és török kezdeteknek.

 

 

 

Cimkék: Oroszország, liberalizmus, forradalom, 1917, alkotmány, Jurij Pivovarov, II. Miklós,

Országok: Oroszország