„Régen közmondássá lett, hogy »Rossz katona az, aki nem akar generális lenni«, de a cári hadseregben ez csupán mese volt. A szovjethatalom idején viszont a Vörös Hadseregben reális lehetősséggé vált.” [1]

„Akkoriban még egyikünk sem volt harmincéves. Fiatalok és erősek voltunk – a lovasok fizikai edzettségükkel tűntek ki -, igyekeztük túlszárnyalni egymást a tanulásban és a lovasversenyeken is.” [2]

„Életemben 1917 előtt semmi különös nem történt. Papi családból származom, de Oroszországban tízezrével voltak ilyenek. A cári hadsereg tisztje voltam. Oroszországban azonban ilyenek is sokan voltak.” [3]

„Ma már nincs meg a liget, sem a fiatal erdő, kivágták a német megszállók, a Honvédő Háború után pedig a kolhoz felszántotta és bevetette a földet.” [4]  

1941. június 22-én hajnali négy órakor megindult a hadtörténet egyik legnagyobb támadó hadművelete, kezdetét vette a Barbarossa-terv megvalósítása. A „Nagy Háború” azonban eltért minden korábbitól, így a nyugati, furcsa háborútól és természetesen Franciaország lerohanásától is. Hitler számára a Szovjetunió végtelen sztyeppéi a germán faj leendő életterét, míg az azt védelmező Vörös Hadsereg a szó szerinti megsemmisítendő ellenfelet jelentették. A keleti front általa várva várt megnyitása egy új háború kezdetével ért fel, egy olyan végső harcéval, ahol végre szakíthatott a nyugati „polgári” háború minden szabályával, végleg felrúgva az általa különben sem sokra becsült nemzetközi egyezményeket, megtagadva az európai civilizáció összes megmaradt emberi vívmányát. A nem várt támadás válaszút elé állította a Vörös Hadsereget, de legfőképp magát Sztálint. A védelem megszervezésén, a hadiipar áttelepítésén túl szembe kellett néznie a legsúlyosabb problémával, a legfelső katonai vezetők alkalmatlanságával is. A polgárháborús múlttól elszakadni nem tudó, és nem is akaró, de magához Sztálinhoz hű, és így az 1937-38-as tisztogatásokat – sokszor pont ezért - túlélő hadvezérek egy része 1941 katasztrofális nyarán számtalan magasabbegységet és milliónyi vöröskatonát vezetett a biztos halálba, a fizikai megsemmisülésbe. A három irányba támadó ellenséget egyedül délen, Tyimosenko csapatai tudták némileg feltartóztatni, de a Moszkva felé vezető folyosót védő Bugyonnij és az északi hadműveleti területeket irányító Vorosilov hibás döntéseikkel az összeomlás határára sodorták a váratlan támadás okozta sokkból épphogy magához térő Vörös Hadsereget.

A Tuhacsevszkij által 1926-27-ben elindított hadseregreform bár kézzelfogható eredményekkel járt, de – egyrészt a marsall kivégzése után jószerivel leállt, másrészt – a hadsereg 1938-as állapotában sem vehette fel a versenyt a legfejlettebb nyugati, elsősorban német ellenfelekkel. „1929 és 1936 között a hadsereg élete a szocializmus építése lenini programjának megvalósításával függött össze. Az ország anyagi felemelkedésének, a tudomány és a technika eredményeinek alapján a hadsereget, a légierőt és a flottát új fegyverekkel látták el, tökéletesedett a csapatok szervezeti felépítése, kiszélesedett a káderek technikai felkészítése. A hadsereg hazafias szellemű nevelését segítette a szocializmus győzelme által eggyéforrott népek társadalmi, politikai és eszmei egységének erősödése.”[5] 1935-ben szakítva a korábbi - általuk teremtett hagyománnyal – „a párt a parancsnoki káderek tekintélyének emelése érdekében bevezette a személyi rendfokozatokat. A Szovjetunió első marsalljai V. K. Bljuher, Sz. M. Bugyonnij, K. J. Vorosilov, A. I. Jegorov és M. N. Tuhacsevszkij lettek.”[6] Az 1938-as, negatív fordulat éve után a lovasság újból meghatározó erővé vált a hadseregen belül, tovább növelve olyan használhatatlan parancsnokok befolyását, mint Bugyonnij vagy Vorosilov. Ugyanakkor a húszas évek végén megjelent teoretikus művek, mint például a B. M. Saposnyikov által jegyzett „A hadsereg agya”, „amely sokoldalúan rajzolta meg a vezérkar szerepét” vagy a „Lovasság” és a „Visztulán” című művek, akárcsak Jegorov „Gyenyikin szétverése” című hadtörténeti könyvének illetve Tuhacsevszkij munkáinak közreadása[7] nagyban elősegítette egy, a modern harcászati alapelveket ismerő, bár azok nagy részét alkalom és felszerelés híján ki nem próbáló, de a későbbiekben mégis győztes katonai vezetők elméleti majd gyakorlati képzését is. Zsukov több helyen megemlíti, hogy 1929-ig gyakorlatilag nem rendelkeztek harckocsiiparral. Az 1931 és 1935 között eltelt négy év alatt a Vörös Hadsereget ellátták T-27-es kis harckocsival, valamint T-24-es és T-26-os könnyű harckocsikkal. Megkezdődött a T-28-as közepes illetve a T-35-ös nehéz harckocsik gyártása és ezzel együtt a BT típusú gyorsjáratú kerekes lánctalpas, de a T-37-es úszó harckocsik hadrendbe állítása is. A harckocsi fegyvernem fejlesztésével egy időben megkezdődött „a különböző típusú szárazföldi és haditengerészeti repülőgépek, léggömbök, légi fényképezőgépek és berendezések létrehozásának programja. A fő figyelmet a bombázó- és vadászrepülőgépekre fordították.[8] A Vörös Hadsereg légierejének fejlesztési tervét a Szovjetunió Forradalmi Katonai Tanácsa már 1930 elején jóváhagyta. 1938-ban került a hadsereg fegyverzetébe először nagy kaliberű, szovjet gyártmányú Gyegtyarev-Spagin-féle géppuska. „Jónak bizonyult a pisztolytölténnyel is használható Gyegtyarev-féle géppisztolyok (PPD) és különösen újabb Spagin-féle változatuk (PPS).”[9] Az első ötéves terv alatt az ipar mintegy tízezer harckocsit és páncélozott szállító járművet gyártott, míg a második ötéves terv végére a hadsereg már tizenötezer tankkal illetve páncélozott járművel rendelkezett. A nagy ívű fejlesztéseket segítette, hogy rendszeresítették a Vörös Hadsereg fegyverzeti főnöke beosztást, „akire a hadsereg technikai átfegyverzésének valamennyi kérdése tartozott.” 1931-ig I. P. Uborevics majd utána Tuhacsevszkij töltötte be ezt a posztot. 1929-ben a Katonai és Tengerészeti Népbiztosságon megalakult a Vörös Hadsereg Motorizálási és Gépesítési Csoportfőnöksége, amelyet évekig I. A. Halepszkij és K. B. Kalinovszkij vezettek. Ezzel párhuzamosan a katonai körzetek parancsnokságain páncélososztály létesült.[10] A húszas évek végén már nagyszabású hadijátékokat rendeztek.

A kivégzett Tuhacsevszkij és Bljuher                                              A Szovjetunió első öt marsallja 1936-ban

Az 1937-38-as súlyos következményekkel járó tisztogatások után égető szükség volt egy új szovjet katonai elit felemelkedésére. Közös ismertetőjegyük a szinte évre egyező életkor (mindannyian 1890 és 1900 között születtek), a kiváló szakmai felkészültség, céltudatosság és a hűség voltak. Ők szó szerint mindent a Vörös Hadseregnek és a pártnak köszönhettek. Mivel szükség volt új szakemberekre, érthetően mélyről merítettek, sokan a hagyományos tiszti ranglétra több fokozatát is kihagyták szédítő karrierjük során. Iván Bagramjan, a Szovjetunió későbbi marsallja így emlékezett vissza a kezdetekre: „Ismét eszembe jutott a leningrádi Felsőfokú Lovassági Csoportunkban volt: A. I. Jerjomenko, G. K. Zsukov, N. L. Misuk, K. K. Rokosszovszkij, P. L. Romanyenko, J. A. Szaveljov, Sz. P. Szinyakov, V. I. Csisztyakov, valamennyien teljesen különböző alkatú és magatartású emberek, de mindannyian már akkor tapasztalt parancsnokok voltak, határozottak, bátrak a gondolkodás mezején. Akkoriban még egyikünk sem volt harmincéves. Fiatalok és erősek voltunk – a lovasok fizikai edzettségükkel tűntek ki – igyekeztünk túlszárnyalni egymást a tanulásban és a lovasversenyeken is.” Csoportunk valamennyi hallgatója jó barátságban volt, a versenyszellem pedig még csak segítette a tanulást, amely erőnk teljes megfeszítésével folyt. Jótékonyan hatott ránk a forradalmi romantikának az az atmoszférája, mely Leningrádot a proletárforradalom bölcsőjévé teszi. A kemény nyári táborélet körülményei között végzett kiképzés után, amely kétszáz kilométeres Novgorod-Leningrád közötti lovaglással és nagyszabású kétoldalú hadijátékkal fejeződött be, elváltunk egymástól.”

A fiatal Zsukov és Vaszilevszkij                                               A szovjet marsallok második generációja 1945-ben 

A nyugati és a szovjet tiszti állományt elsősorban az átlagéletkor és a háborús múlt különböztette meg. Az első különbség a Vörös hadseregben véghezvitt tisztogatásokra, a hadsereg lefejezésére vezethető vissza. Erről évekkel később így írt Gorbatov (kiváló memoárja csak jóval a háború után jelenhetett meg): „(…) Engem mégis kivert a veríték, amikor eszembe jutottak korábbi aggályaim: miként fogunk harcolni a sok tapasztalt parancsnok nélkül, akiket még a háború kitörése előtt elveszítettünk?  Kétségkívül ez volt egyik fő oka (kezdeti) kudarcainknak, jóllehet, erről nem beszéltek, vagy úgy állították be a dolgot, mintha azzal, hogy az 1937-38-as években megtisztították a hadsereget az »árulóktól«, megnövelték volna az erejét.”Az új generáció parancsnokai közül is többeket (Mereckov, Gorbatov, Rokosszovszkij) a Gulág mélyéről emeltek vissza a csapatok élére a náci támadás válságos óráiban. [11]Azok közül, akik négy-öt évvel később kivívták ezt a világraszóló győzelmet nagyon kevesen harcoltak az első világháborúban, és ha igen, akkor fiatal koruknál fogva érthetően alacsonyabb beosztásban. „Nem csak a Szovjetunió volt fiatal állam, hadseregét, annak törzsét sem matuzsálemek alkották.”[12] Nagyon nehéz és feltehetőleg értelmetlen lenne párhuzamot vonni a cári hadsereg és az 1930-as évek végének negyvenes évek elejének Vörös Hadserege között, hiszen utóbbi már a polgárháború és az intervenció éveiben, azaz szinte születésétől fogva egy új katonai rétegre és az azt vezető elitre támaszkodott. A magas beosztásban szolgáló cári tisztek közül senkinek sem sikerült tartósan megvetnie a lábát az októberi forradalom hadseregében, elég csak Bruszilov példájára gondolnunk. Az újonnan felemelkedő parancsnokok kevés kivételtől eltekintve képesek voltak a legújabb harcászati megoldások és módszerek megértésére, és – nagyságukat talán leginkább ez mutatja – megelőző tapasztalatok, élmények nélküli alkalmazására is. Sokan közülük a háború első napjaiban estek át a tűzkeresztségen, és mégis a katasztrofális első hónapok kudarcain túl, a lehetőségekhez képest megállták helyüket. Fiatal koruk és a kezdeti, nyomasztó vereségek szülte kényszer együttesen indítatta őket a tökéletességre való törekvésre, a mundéron esett szégyenfolt letörlésére. Bizonyos tekintetben előnyben voltak nyugati (akár) német „kollégáikhoz” képest. Egyrészt nem rendelkeztek „lövészárok-háborús” tapasztalatokkal, így a későbbiekben sokkal szabadabban improvizáltak, néhány esetben szó szerint alkottak, kivívva ezzel ellenfeleik megbecsülését és tiszteletét is, másrészről – és bizonyos tekintetben ez az előbbiből következik – kiképzésük lényegi szakasza már a motorizált hadsereg keretein belül történt. Ugyan ismerték annak lehetőségeit és korlátait, de ők elmondhatták magukról, hogy együtt nőttek fel azzal a hadsereggel, amelyet aztán magas beosztású tisztként szolgáltak. Számukra a haderő korabeli állapota semmiképpen sem jelentette az elérhető, a megvalósítható tökéletes hadsereget. Ellenben egy régi vágású első világháborús katonatiszttel ők meg sem kísérelték a korabeli modern és a húsz évvel korábbi hadászati és harcászati alapelveket összeegyeztetni. Motorizált hadseregben és az azt kiszolgáló légierőben gondolkodtak. Többségük már a háború előtt is olyan, távolra mutató terveken dolgozott, amelyeknek a javarésze a helyzet okán a vártnál jóval korábban megvalósult, de számukra ez sem jelentette a végpontot.  Gyakorlati és teoretikus munkájukat a háború megnyerése után is folytatták, és katonai értelemben nagy részük megállta a helyét a hidegháború első évtizedeiben is.