Kevés olyan sportolóról tudunk, akit (legalább) két ország is sajátjának tekint, de igazából egyik hazáját sem képviselhette rangos eseményeken. Minden idők talán legjobb görög futballistája ezen szűk „elit” tagja, hiszen szovjet és görög gyökerei ellenére sem a hellén, sem a szovjet nemzeti tizenegyben nem jutott, nem juthatott szóhoz. 

Vaszilisz Hadzipanajisz görög emigránsok gyermekeként született 1954. október 26-án, Taskentben. Sorsát a modern kori Görögország történelmének egy tragikus eseménye határozta meg. A második világháborút követő felszabadulás nem hozta el a várva várt megváltást. A hatalomért két fegyveres csoport: a Szovjetunió támogatta kommunisták és a nyugati szövetségesek segítségét élvező királypártiak csaptak össze. A véres polgárháború egészen 1949-ig húzódott, s a kommunisták vereségével ért véget. Hadzipanajisz szülei is a mediterrán ország elhagyására kényszerültek. A kommunista forradalmárokat támogató szovjet kormány – a keleti blokk országaihoz hasonlóan – befogadta a hellén polgárháború politikai menekültjeit. Hadzipanajisz ennek megfelelően már az Üzbég SzSzK szülötte, de görög családjának „hála”, nem vált szovjet állampolgárrá. A szülők döntését a mielőbbi remélt hazatérés motiválta. Utóbbi azonban elmaradt, és az ifjú zsenit a szovjet utánpótlás rendszere fogadta be. A legendás közép-ázsiai klub, a Pahtakor megfigyelői korán felismerték nagyszerűségét, kiemelkedő tehetségét. 1972-ben, 18 éves korában a nagycsapathoz hívták, de az akkor érvényes szovjet törvények nem tették lehetővé, hogy külföldiek is pályára léphessenek a világbirodalom labdarúgó bajnokságában. Szülei beleegyezésével kérte és meg is kapta a vörös útlevelet, melynek birtokában teljes értékű szovjet játékossá vált, s végre valahára bemutatkozhatott a Pahtakorban.

Nem sokkal előtte, már 17 évesen megkapta behívóját a szovjet utánpótlás válogatottba, ahol görög állampolgársága – ellentétben az élvonallal - nem jelentett problémát. Összesen négyszer ölthette fel a szovjet 21 éven aluliak válogatottjának mezét, de sosem került a „nagyok” közelébe. 1972 és 1975 között 96 meccsen játszott a Pahtakorban, és posztján a legjobbak között emlegették. Sőt, az aranylabdás Oleh Blohin mögött másodikként, a Dinamó sztárjának utódjaként/cseréjeként tekintettek rá. Hiába marasztalta Konsztanytin Beszkov szövetségi kapitány, mondván: képességei magasan a görög bajnokság szintje felett állnak, 1975-ben elhagyta szülőföldjét, és visszatért a családi gyökerekhez. Thesszalonikibe került, a helyi Irakliszhoz igazolt, és ott is zárta le karrierjét 1990-ben. Bár hívta a Lazio, az Arsenal, a Porto illetve a Stuttgart is, hű maradt választott klubjához és otthonához.

Görög évek: elpazarolt tehetség az Irakliszban?

Hadzipanajisz minden idők legjobb görög játékosa (a szövetség és a szurkolók szavazatai alapján). Azonban a hetvenes-nyolcvanas évek ünnepelt csatára-középpályásaként, a görög tizenegyben nem kaphatott lehetőséget. Az ok egyszerű: ifistaként már pályára lépett a szovjet utánpótlás válogatottban. Mint fentebb írtuk, sosem játszott a szovjet „felnőttekkel”, de az akkori szabályok nem tettek különbséget a két nemzeti (a korosztályos és a nagy) csapat között. 1976-ban ugyan szerepelt a Lengyelország elleni rangadón, s briliáns játékával kivívta az athéni közönség elismerését, de már a meccs másnapján kézhez kapta az UEFA eltiltását. Csupán egy válogatottban, a szovjetben játszhatott volna, ahová viszont nem kívánt tartozni. 9 évvel visszavonulása után, 1999 december 14-én aztán megtört a jég, s a 45 éves klasszis 20 percre beállt a Ghána elleni barátságos mérkőzésen: 23 évvel első görög és 24 esztendővel utolsó szovjet válogatottbeli feltűnése után. Megdönthetetlen rekord.

Hadzipanajiszból a szovjet labdarúgás ikonja, legnagyobb csillaga válhatott volna, segítségével az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon résztvevő válogatott is sokkal messzebbre juthatott volna el. Döntésének okai még ma sem teljesen ismertek. Sorsa változatos, tehetsége példátlan.  

35 év múltán: hazatérés Taskentbe