A ROSSZPEN kiadó gondozásában, A sztálinizmus története c. sorozatban jelent meg, még 2008-ban Sheila Fitzpatrick amerikai történész, akadémikus könyve, a „Mindennapi sztálinizmus. Szovjet-Oroszország társadalomtörténe a ’30-as években: a város” c. monográfiája. Az alábbiakban e kitűnő társadalom- és mentalitástörténeti munka néhány megállapítását ismertetjük.

 

Fitzpatrick szerint a szovjethatalom egy „új embertípust” alakított ki, melyet a szerző „homo sovieticusnak” nevez. A homo sovieticus egyik legjellemzőbb vonása, hogy mindenhatóként tekint az államra, hiszen az állam volt az áruk szinte kizátólagos elosztója és termelője (még a feketepiac is az állam által előállított árukat osztotta el, és működése is állami kapcsolatok révén volt lehetséges). A szovjet rendszerben mindenki az állam számára dolgozott, és az állam is arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb módon szabályozza a polgárok életét. Ezzel együtt a hatalmas méretű szovjet bürokratikus apparátus korrupt volt és rossz hatásfokú. Az állampolgárok ki voltak szolgáltatva a bürokartikus apparátus kénye-kedvére, erőtlennek érezték magukat a mindenható bürokrácia előtt. Ezt a pszichés állapotot jellemzi a ’30-as évek egyik szovjet vicce: nyulak kérnek menedéket a lengyel-szovjet határon. Amikor kérdezik őket, miért menekülnek a Szovjetunióból, azt felelik: - Az NKVD parancsot adott az összes teve letartóztatására. - Dehát önök nem tevék, hanem nyulak. - Ezt bizonyítsák be az NKVD-nek!

A sztálini „forradalom felülről” az állam kezdeményezésére ment végbe és nem alulról jövő iniciatívaként. A sztálini politika izolációval (1927-ben háborús hisztéria a Szovjetunióban), személyi kultusszal (1929: Sztálin 50. születsénapjának megünneplése), permanens terrorral (1928 tavaszán a Donbassz egy mérnökcsoportját szabotázzsal vádolták, s azzal, hogy kapcsolatban álltak külföldi hírszerzőszervekkel) járt együtt. A „bányász-üggyel” indult meg a széles körű repressziós hullám a Szovjetunióban. Az értelmiség „proletarizálása” megnyitotta az utat a feltörekvő, fiatal értelmiségiek előtt (sokan közülük, akik túlélték a sztálini terrort, egészen a Brezsnyev-korszakig pozícióban maradt). A terror olyan gyakori eszköz volt a sztálini hatalomgyakorlásban, hogy a rendszer alapvető működtető mechanizmusának lehet tekinteni. Az 1937-es Nagy Terror abban különbözik a korábbi represszív intézkedésektől, hogy zömmel a szovjet elitet érintette.

A szovjet embereket persze mégsem csak a terrortól való félelem motiválta, hanem a hit a „fényes jövőben”. Az a képzet, hogy a mostani szűkölködésnek meglesz majd a jutalma (művészet feladata is az volt, hogy a majdani boldog életet mutassa be - realizmus és naturalizmus helyett a szocialista realizmust).

A másik mozgató erő az volt, hogy a szovjet modernizáció megszünteti az ország elmaradottságát. A bolsevik álláspont szerint Oroszország elmaradott volt 1917 előtt: agrár-falusi ország gyenge iparral; katonailag elmaradott, hiszen megalázó vereségeket szenvedett a krími háborúban, a japánoktól, majd az első világháborúban. Társadalmilag is elmaradott volt, olyan rendies jellegű társadalom létezett az Orosz Birodalomban, mint a középkori Nyugat-Európában; és kulturálisan is lemaradt: Oroszországban a 20. század elején a népesség túlnyomó többsége analfabéta volt. Tehát a szovjethatalom feladata az indusztrializáció, modernizáció végrehajtása. Erőteljesen fejlesztették a nehézipart, s bámulatosan rövid idő alatt szinte általánossá vált az írni-olvasni tudás. Az állampolgárok – mint ezt az 1936-os alkotmány garantálta – többé nem oszlottak különböző „rendekre” (az 1918-as alkotmány számos társadalmi csoportot tett jogfosztottá: a „kizsákmányolókat”, „nem munkából élőket”, kereskedőket, közvetítőket, egyházi személyeket, egykori cári titkosügynököket, a Romanov-család tagjait).

Az elmaradottság meghaladása szempontjából fontos szerepet töltött be az „akkor” és a „most” összehasonlítása: „akkor” a parasztok és munkások nem tanulhattak, „most” mérnökök lehetnek. „Akkor” a parasztokat kizsákmányoltak a földesurak, „most” közösen birtokolják a földet. „Akkor” a munkásokat elnyomták, „most” a munkásoké a gyár. „Akkor”a papok butították a népet a „vallás ópiumával”, „most” a tudomány és a modern oktatás felnyitja az emberek szemét.

Fontos ideológiai elem volt a sztálinizmusban a háborútól való félelem. Az ideológia szerint a Szovjetuniót övező kapitalista államok nem nyugszanak bele a szocialista állam létezésébe, a szocializmus és a kapitalizmus békés egymás mellett élése lehetetlen. Tehát a háború elkerülhetetlen, a jelenkor csak „pihenő”, „lélegzetvétel” a nagy háború előtt...A háborúra való készülődés az indusztrializáció programját is nagyban meghatározta, hiszen a létrejövő nehézipar jelentős részben a hadsereg számára dolgozott.

A szovjet társadalomban a párttagság jelentette a legnyilvánvalóbb utat a társadalmi mobilitás felé. A párttagoknak viszont el kellett fogadniuk az elvet, miszerint a „pártnak mindig igaza van”. Ezt még a párt által ellenségnek nyilvánított személyek is elismerték. Trockij 1924-es, vereséget beismerő beszédében azt mondta: „a pártnak mindig igaza van”, „senkinek nem lehet igaza a párttal szemben.” A párt tagjának mindenféle ingadozás nélkül alá kellett magát vetnie a párt akaratának.

A párt tagjának ébernek kell lennie, készen állni arra, hogy kiszűrje az ellenséget. Dmitrov szerint az igazi kommunista „mindig éber, és kész leleplezni a pártunkba furakodott ellenségeket és kémeket.” Az ellenség mindenütt jelen volt, és gyakran maszkírozta magát a bolsevikok konspiratív világszemlélete szerint.

A kommunista pártnak is megvoltak a maga rítusai: szimbólumai, martirológiája, szakrális szövegei (Marx, Engels, Lenin, Sztálin). A meghatározott forgatókönyv szerint zajló „tisztogatások” is a rituálé részei voltak.

Aiva Litvinova, a későbbi külügyi népbiztos felesége, amikor a polgárháború végén visszatért Oroszországba, azt írta, azt gondolta, az új Oroszországban minden az eszméről szól, a tárgyak pedig semmit nem jelentenek, ehhez képest a tárgyak olyan fontossá váltak Szovjet-Oroszországban, mint még soha. A hiánygazdaságban a hiánycikkeket nem mindenki tudta beszerezni, csak a kapcsolatokkal rendelkezők. Az állam kezdetben az emberek osztályhovatartozása alapján határozta meg, ki mennyit ehet. A ’30-as évekre azonban az élelmiszer is sok helyen hiánycikké vált az erőszakos kollektivizáció hatására. Általánossá váltak a hajnalban kezdődő sorbanállások a kenyérért.

A ’30-as évek közepén azonban enyhülés következett be, a zárt elosztóhelyek mellett megjelentek a boltok, a „szabad kereskedelem”, a reklámok, a forradalmi aszketizmust egy új fogyasztói mentalitás váltotta fel. 1935-ben Sztálin kijelentette: „Az élet jobb lett, az élet vidámabb lett.” – ami bizonyos enyhülést jelentett. Megszűnt a jegyrendszer, a „burzsoá értelmiség” bizonyos értelemben rehabilitálódott (1930-tól, Sztálin nevezetes telefonhívásától Bulgakovnak). Az 1936-os sztálini alkotmány pedig mindenkit részesített az állampolgári jogokban, valamint szólás- és sajtószabadságot ígért.

A ’30-as évek közepén a Szovjetunióban általánossá vált a virsli, a fagylalt, a pezsgő (melyek 1917 előtt az elit fogyasztási attributtami közé tartoztak) fogyasztása.

1934-től megnyíltak a moszkvai éttermek (ezt megelőzően az éttermeket csak külföldiek látogathatták), a Metropolba, Nacionalba, Pragaba bárki ellátogathatott, akinek volt pénze.

A szovjet korszakban kezdődött erőltetett indusztrializáció és urbanizáció miatt nagyon sokan költöztek a falvakból a városokba, ahol azonban nem biztosítottak a bevándorlók számára megfelelő életkörülményeket. A városlakók zöme „kommunalkakban” élt (jobb esetben) ahol egy család rendelkezett egy szobával, a konyha és a fürdőszoba közös volt.

Hiánycikk volt a lakás: a városokba tóduló emberek kommunalkákban laktak, a saját, többszobás lakás az elit privilégiuma volt. Moszkvában 1930-ban az egy személyre megállapított lakótér 5,5 m² volt, 1940-ben 4 m². Sokaknak azonban a kommunalkákban sem jutott hely: nem volt ritkaság, hogy emberek, egész családok lépcsőfeljárók aljában, folyosókon, kapubejárókban laktak. A dél-uráli iparvárosban, Magnyitogorszkban 1938-ban a lakosok 47 %-a 100-200 főt befogadó barakkokban élt, 18 % földbe ásott putrikban, sokan pedig kollégiumokban. A magasan kvalifikált mérnökök azonban jól éltek: Magnyitogorszk egyik külvárosában kétemeletes, saját kerttel rendelkező házak álltak rendelkezésükre.

A ’30-as évek Szovjetuniója leginkább egy gigantikus börtönre, vagy laktanyára hasonlít, nemcsak az állam militarizmusa, hanem mentális jellemzői miatt is. A szigorú diszciplina, az élet minden területének szabályozása a zárt intézmények saját használatú, belső magatartáskódexeit idézi. A laktanyákban lakó katonákat folyamatos repressziók fenyegetik a diszciplina be nem tartása esetén. A laktanyákban szigorú hierarchikus rend uralkodik, élesen elválnak egymástól a „tisztek” és a „közlegények”, mint a szovjet társadalomban a bürokratikus pártelit és a nép. A „közlegények” (a nép) feladata, hogy kétkedés nélkül végrehajtsa felettesei utasítását, nem gondolkodva azon, hogy a parancsnak mennyi értelme van. A laktanyákban jól kiépített besúgóhálózat működik, a tisztikar igényt tart arra, hogy kontrollt gyakoroljon a katonák magánélete de személyes gondolatai fölött, akárcsak a Szovjetunióban. A laktanyákban, akárcsak a Szovjetunióban, szigorú büntetéssel sújtják a dezertálási kísérleteket. A laktanyába érkező minden idegen potenciális kém, akárcsak a Szovjetunióban. Épp ezért a laktanya-hasonlat látszik a legmegfelelőbbnek a ’30-as évek Szovjetuniójának jellemzésére.

 

Cimkék:

Országok: Oroszország