A szakmai körökben Magyarországon is jól ismert Andrej Vlagyimirovics Golovnyov, az Uráli Állami Egyetem neves antropológus-történész professzora – aki korábban az obi-ugorok és nyenyecek kultúrájáról tett közzé monográfiákat – 2009-ben egy, Eurázsia történetét az ősidőktól a középkorig átfogó monográfiával jelentkezett, melynek címe: „A mozgás antropológiája.”

„A mozgás antropológiája” cím arra utal, hogy az ember nemcsak homo sapiens (azaz ’bölcs’), de legalább annyira homo mobilis is (még ha a mai kor embere ideje jórészét ülve tölti).

A köztudatban a civilizáltság összefonódott a letelepedettséggel, immáron hosszú évszázada a modernizáló törekvések - a 20. századi a Szovjetunióban is - a nomád népeket úgy akarták „civilizálni”, hogy korábbi életformájuk feladására, letelepedésre kényszerítették őket.

Maga a történelem is „mozgás”: bár a história hagyományos leírása legtöbbször statikus, a krónikás szemléletmódjában, perfectumban történik, az emberi történelem csak bizonyos értelemben tűnik befejezett ténynek. A „letelepedett” történész számára a mozgás – kivételes esemény, beavatkozás a történelem természetes menetébe. A nomád nép ebben a szemléletben történelmi „antitest” („Isten ostora”). F. Braudel például a nomádokban „szociális parazitát”, „történelmi abszurdot” látott. A történészek általában külső okokkal magyarázzák a népmozgásokat, és nem az adott közösség belső motivációiból kiindulva. J. Le Goff  például – követve a középkori krónikás hagyományokat - úgy vélte, a barbár germánok Róma elleni csapásai külső körülményekkel magyarázhatók, egy „dominóeffektus” részeként. A hódítók tehát – menekültek, akiket még kegyetlenebb népek űztek el hazájukból.

Golovnyov szerint a történettudomány feladata a történelem „antropologizálása”, az adott kor emberének megértése, hogy, amennyiben ez lehetséges, az ő a saját logikájával magyarázzuk az eseményeket. Hogy feltárjuk a motiváció és a cselekedet közti összefüggéseket.

Egy társadalomban sokféle társadalmi csoport, „szociális séma” létezik (a különböző kultúrák varázslói vagy kereskedői mentálisan alkalmasint közelebb állnak egymáshoz, mint az ugyanabba a közösségbe tartozó halászok vagy pásztorok). Mégis, minden társadalomban kialakul egy „szociális mag”, elit, amely meghatározza az élet „értelmét” és „ritmusát”, az értékeket és kánonokat. Sok tekintetben az egyes közösségek és kultúrák közti konfliktusok az elitek – „kormányzati technológiák” - közti konfliktusként írható le.

Az új elitek persze sokszor a régivel szembefordulva születnek meg. A tradicionális társadalmakban a bevett kulturális mintákkal való szakítás a rokonsággal való összetűzést jelenti. Nem véletlen, hogy a sztyeppei társadalmakban az innovációk sok esetben idegenektől vagy nemzetségükből kitaszítottaktól (mint a hun Maotun, a mongol Temüdzsin) erednek.

A történeti interpretációk gyakran egyik-vagy másik régió, lokalitás fennsőbbségét hangsúlyozzák. Így például azt a jelentős kulturális teljesítményt, ami Észak sajátja, általában déli hatással magyarázták. A „kabinettörténetírás” számára axióma a „Dél kulturális fölénye” Észak fölött, abból a prekoncepcióból kiindulva, hogy minél inkább északabbra laknak az emberek, annál inkább a túlélés köti le életerejüket. F. Braudel például úgy vélte, hogy Észak hatalmas, zord és ritkán lakott térségei csak arra alkalmasak, hogy a legprimitívebb kulturális formáknak adjanak teret. A déli „kultúrfölény” gondolatának persze évezredes historiográfiai gyökerei vannak, Hérodotosztól kezdve a rómaiakon (Ovidius) át a középkori történetírásig. Az orosz történetírásban nemkülönben megfigyelhető a „délcentrikusság”, az orosz történelem dél → észak irányú fejlődésének interpretációja. Holott Golovnyov szerint az „északiságban” (szevernyoszty) rejlik az orosz kultúra autochton gyökere, ami felől nézve képest minden más értelmezés csak másodlagos, „kívülről jövő”: a Nyugat számára a Rusz a keleti út egyik állomása volt (Austrvegr); a Kelet, a mongolok számára nyugati végvidék; a Dél számára pedig az ortodox világ északi periférája. Mégis, az orosz historiográfiai tradíció többnyire ezekhez képest épült fel, határozta meg a Rusz és Oroszország helyét, miközben Észak autochton interpretációi a legendák és féllegendák világába sorolódtak, idevéve a „mesebeli” csúdokat, Hermanarich gót királyt, a varégok meghívását Novgorodba, a legendás Északi átjárót vagy akár a szintén legendákkal övezett illő szibériai olajkincset.

A mozgás antropológiája a kultúrákat magisztrális és lokális kultúrákra osztja. Csak leegyszerűsítés lenne a lokális és magisztrális kultúrák közti kapcsolatot kizsákmányolásként, parazitizmusként értékelni. A magisztrális és lokális kultúrák közti viszony inkább egyenrangú felek közti gazdasági-kereskedelmi, katonai együttműködésként írható le. Olykor egyetlen etnikai közösségen belül figyelhető meg az magisztrális-lokális paradigmán belül leírható egységesülés – bomlás ritmusa. Klasszikus példát képvisel a keleti szlávok története, akiknek politikai egyesítését a tengeri és sztyeppei magisztrális kultúrák (az északi gyökerű Varég Rusz és a részben az Arany Horda tradícióját folytató Moszkvai Rusz) valósították meg.

A magisztrális kultúrákban az út szó különös jelentést képvisel: az ’út’ itt nem ’távolság’, nem epizód, hanem a „cselekvés tere”. A török jol ’út’ szóval rokon etimológiailag a jur ’járni, élni’ ige, valamint az ebből a gyökből keletkezett jürüt/jürüs ’élet’, illetve jurt ’szálláshely’, ’állam’ szavak. Az északi germán nyelvekben a vegr ’út’ szó államot is jelentett (v. ö. Austrvergr, Norvégia).

Az ember – vándorló lény. Már az első hominidák (homo erectus) hatalmas vándorutat megtéve, afrikai őshazájukból kiindulva egészen Kelet-Ázsiáig eljutottak. Az első emberek, amikor megjelentek  Ázsiában és Európában, „kolonizátorok”, „gyarmatosítók” voltak.

Ezt a vándorutat ismételték meg a későbbi hominida fajok, közvetlen elődünk, a Homo sapiens is. Mintegy 30-40 ezer évvel ezelőtt az ember már benépesítette Európát, Észak- és Dél-Ázsiát. Az ember migrációja együtt járt a nagyragadozók és más homo-fajok (neandervölgyi ember) eltűnésével (kiirtásával?). Bár a neandervölgyiek – Észak első gyarmatosítói! - eltűnése rejtély, hiszen fizikai paramétereit tekintve ez a faj felülmúlta a Homo sapienst és agytérfogata is nagyobb volt.

Az ember előtt Eurázsia ura a barlangi medve (Ursus spelaeus) volt, ez a hatalmas termetű, mindenevő, barlanglakó, két lábra állni tudó állat. Egyes antropológusok Eurázsia hajnalának e szakaszára az „ember és a medve harcaként” tekintenek. A medve különleges szerepéről a korai emberi közösségekben barlangleletek is tanúskodnak az Alpokban és a Kaukázusban. A medve és az ember különös harcára utal a kaukázusi Verhnyjaja barlang: ebben a magas hegycsúcson található barlangban – amely nyilvánvalóan nem élőhelyül szolgált az őskori ember vagy medve számára – igen gazdag „áldozati” medvecsont anyagot találtak, mintha az őskori ember ezen a „stratégiai helyen” ezzel akarta volna demonstrálni győzelmét a térség korábbi ura, a barlangi medve fölött...

Az őskori társadalmak kamasztársadalmak voltak. Az átlagos életkor 20 év körül lehetett, a paleolitikus barlangokban talált nyomok 10-15 éves forma gyerekektől származnak. A paleolitikus társadalmak dinamikája és kultúrája a kamaszok világát tükrözi, s ez figyelhető meg a paleolitikus barlangrajzokon is, amelyekből mintegy 300 ismert (ebből 275 a Pireneusokban, 2 az Urálban). A barlangrajzoknak aligha van közük a vadászathoz, hiszen a barlangokban talált csontok és a rajzok faunája között nincs korreláció. Formozov szovjet ősrégész érdekes gondolata szerint a paleolit embere nem domeszitkálta az állatokat, hanem ő maga lett „vaddá” – ezért is van kevés emberábrázolás a paleolitikus művészetben. Az individualitást nélkülőző ember állatnyelven beszélt, állatok képében fejezte ki érzéseit, gondolatait. Emberábrázolások, ha vannak is, azok  állat alakját öltik, mint például lascaux-i madárember, a bölény-ember, vagy mamut-ember, a hohlensteini oroszlán-ember, vagy a Troas-Freres-i „agancsos ember”.

A paleolit művészetnek két témája van: a vadállatok és a nők. A vadállatok a dinamikát, a női alakok a statikát képviselik. Valószínűleg a „statikus”, gyűjtögető életformát folytató nőkhöz köthető a letelepedett életforma, a ház, a ház körüli tevékenységek genezise. Az őskori vénuszok ábrázolása során nem erejük, hanem termékenységük és szexualitásuk nyert kihangsúlyozást.  

Észak – ahol a legfőbb kulturális magisztrálok a Léna és az Urál tengelyén helyezkedtek el - első lakói „pásztor-vadászok” voltak, de minden bizonnyal az első lovas kultúrák is a Dél-Urál és a Kaszpi környékén jelenthettek meg, a rézkori szrednyesztogovói kultúra területén, (ahol a jelek szerint elsőként történt meg a ló domesztikálása). A későbbi, Közel-Keletre a kelet-európai sztyeppéről leármaló, Mitanniát elfoglaló árja fejedelmek neveiben a ló, harci szekér szavak fordulnak elő (Abirattas – ’arccal a harci szekér felé álló’, Briddhasva – ’akinek nagy lovai vannak’ stb.). A bronzkor a ló korszaka volt, Mitanniában és Asszíriában indoeurópai hettita nyelven (Kikkuli) a lótartásról írtak műveket. A lovak és harci szekerek a bronzkori elit attributtumai voltak, melynek motívumai megjelentek aztán Skandináviától kezdve Hellászig. De a bronzkor a hajózás megteremtésének kora is.

Kelet-Európában, a későbbi Rusz területén a gótok teremtették meg az első magisztrális – a folyamhálózatra támaszkodó - civilizációt. Jordanes gót történetéből ismert, hogy a gótok Aujomnak nevezték Szkítiát, ami annyit tesz, a ’vízben bővelkedő ország’. A gótoknak tulajdonított Csernyjahovszkaja régészeti kultúra egyértelmű kapcsolatban állt Északkal, a fekete-tengeri Gothia az északi, balti Gothia nyúlványa volt. Hermanarich gót király volt az, aki befejezte az „út” átalakítását állammá. A gót király által meghódított népek listája (Merens, Mordens, Imniscarias, Thiudos stb.) fél évezreddel később szinte szó szerint az orosz őskrónikában köszön vissza. A gót államot a Rusz elődjének lehet tekinteni – bár ez az elképzelés az antinormannizmus fényében nem népszerű az orosz történetírásban. Ezt a gót térséget a hunok vándorlása zúzta szét 370 körül.  

Részben a gótok által kitaposott úton haladt Kelet-Európa normann kolonizálása a 8. századtól.

A vikingek egységes északi civilizációt alkottak, amit bizonyít, hogy a keleti (Ladoga, Gnyozdovo, Rurikovo gorogyiscse Novgorod mellett) és nyugati (Dublin, York) viking kolóniák egyszerre érték el virágkorukat (9-10. század) és hanyatlásukat (11. század).

A Rusz megalapítása is a skandinávokhoz fűződik, olyan rusz fejedelmek például, mint Szvjatoszlav (Szvendoszlev) is a viking uralkodói típust testesítették meg, akik egyetlen várost sem építettek, viszont számos város elfoglalása fűződik a nevükhöz.

A Rusz szó jelentését illetően az őskrónika sokkal világosabban beszél, mint a tudósok sokrétű magyarázatai. Ha végignézzük a Rusz szó jelentését Ruriktól Szvjatoszlavig, azt láthatjuk, hogy a terminus eleinte csak Északra vonatkozott. Kezdetben pogány volt, keresztény tartalom csak később társult hozzá, viszont a 11. századig megmarad változatlan elit harcos csoport jelentése. A centralizáló, az állam érdekeit kiszolgáló történészek számára a történelem értelme a központi hatalom megerősítése. A szovjet historiográfia képzete a Kijevi Ruszról ide illik. Az első orosz fejedelmeket úgy ábrázolják, mint valami ősi, szerves egység helyreállítóit: bizonyára meglepődne a skandináv Oleg fejedelem ha hallaná, hogy „helyreállította az orosz földek egységét”, s hogy 882-es hadjárata, Kijev elfoglalása „a centralizált óorosz állam” megteremtése volt. Azon is meglepődnének a kortársak, ha olvasnák a szovjet historiográfia álláspontját, miszerint csak egyetlen Rusz volt, a Kijevi, semmilyen más Ruszról szó sem eshet (Artamonov).

Az első rusz fejedelmek is magisztrális utakat követték uralmuk során. Vlagyimir Szvjatoszlavics fejedelem mozgása kirajzolható „háremének” elhelyezkedése alapján (300  ágyas Belgorodban és Visgorodban, 200 Beresztovban). Noha Rurik, Igor és Szvjatoszlav neve nem szerepel a skandináv forrásokban, a holmgardri Valdamar konungot (azaz Vlagyimirt) már ismerték. Vlagyimir kétnyelvű volt, két kultúra hordozója, a skandináv és szláv kultúra szintézisét testesítette meg. Vlagyimir kísérletet tett a régi pogányság feltámasztására, majd ezt követően igazi „birodalmi” fordulatot tett, felvéve a kereszténységet.

Vlagyimir fia, Jaroszlav a svéd király lányát vette feleségül. Ma ezeket a normann házasságokat diplomáciai lépésként értelmezik, holott Golovnyov szerint inkább volt „külkapcsolat” a skandináv Szvjatoszlav (Szvendoszlev) házassága a szláv kulcsárnővel, Malusával, mint Jaroszlav frigye a svéd Ingigerddel.

Normannok építették Aldeigjuborg (Sztaraja Ladoga) városát az akkor még finnugorok által benépesített Volhov torkolatánál a 8. század közepén (a legkorábbi épületet 753-ra lehet datálni), még jóval 793 és 862 történelmi dátumai előtt ( ősiségére mutat a – borg végződés is, szemben a más ruszbéli városok skandináv forrásokban szereplő –gardr végződésével). Aldeigjuborgot a legtöbbször említik a skandináv forrásokban az orosz városok közül és vele kapcsolatos a Rusz szó legkorábbi előfordulása is. A pudozsszkai elbeszélésben maradt fönn az „egész Rusz-Ladoga” kifejezés, ami arra utal: kezdetben csakis Ladogára vonatkozott a Rusz terminus.

A tradicionális orosz historiográfia a dél - északi kulturális áramlásból indul ki, a dunai (déli) szláv őshaza képzetével, a pravoszlávia déli eredetének hangsúlyozásával. Ezt a célt szolgálja a Kijevi Rusz képzete is, ez „historiográfiai konstrukció”, és az elnyűhetetlen antinormannizmus, aminek semmi köze nincs a Rusz történetéhez, annál több viszont a modern politikai ideológiákhoz.

A Rusz korai története egységesülések és szétbomlások sorozata. Mindig az történt, hogy Novgorod „egyesült” Kijevvel, elfoglalta Kijevet és minden esetben a varég druzsina részvételével történt az északról délre hatoló hódító akció. Azaz mindig Észak volt a cselekvő és a Dél a passzív ebben a folyamatban, Kijev soha nem hódította meg Novgorodot.

A Rusz északról délre hatoló expanziójában fontos szerepet játszott Gnyozdovo, amely az új szlávajkú orosz kultúra egyik bölcsője lehetett. A gnyozdovói emlékek fél évszázaddal idősebbek a kijevieknél, s valóban, Kijev és Csernyigov környékén csak a 9. század második felében jelentek meg a skandináv kurgántemetők.

A Rusz történetében az ún. feudális széttagolódás korszaka nem volt egyéb, mint rövid szünet a mozgásban. A varégok letelepedtek, az „út befagyott”, a korábban dinamikus Rusz statikus lokális fejedelemségekre bomlott.

Az egyetlen hely, ahol megmaradt a magisztrális jelleg, Novgorod volt, amely nemcsak hogy megőrizte egységét (szemben a többi, szétaprozódó fejedelemséggel), de növelni is tudta területét. Rurik megjelenése Novgorodban korszakos jelentőségű volt, mert megteremtette a folyami szláv-varég kultúrát a tengeri skandináv és az erdei szláv kultúrák szimbiózisaként. A novgorodi expanzió, kolonizáció megközelítette a sarkvidéket, elérte az Urált is. A skandináv thingből orosz vecse lett, a skandináv langskipből Novgorodban uskujnyik. Novgorodban sajátos „demokratikus” uralmi forma alakult ki, míg délen a fejedelmek a város fölött uralkodtak, Novgorodban meghívásra érkeztek és szolgáltak. Délen a fejedelem a föld ura volt, Novgorodban nem rendelkezhetett földdel.

A „nordikus” Novgorod végzete végső soron a mongol hódítás lett. Temüdzsin-Dzsingisz, a Mongol Birodalom alapítója nem elsősorban hadvezérként volt jelentős, hiszen számos csatát vesztett, hanem szervezőként – ő volt, aki a mongolok lokális kultúráját magisztrális kultúrává szervezte. Dzsingisz a fennálló rend elleni lázadóként jelent meg a történelemben. Legyőzve az ellenséges törzseket, vezető elitjüket megalázta, a nemzetségi kormányzást birodalmi uralmi formával váltotta fel. Temüdzsin szétzúzta a sztyeppei tradíciókat és saját törvénykönyvet vezetett be. A szibériai orosz évkönyvek is megőrizték Dzsingisz  eme képét, aki úgymond, az egyszerű emberek érdekében cselekedett.

Oroszföldön Moszkva vált a sztyeppei tatár tradíciók örökösévé. Az (moszkvai) orosz államszervezet terminológiája (gyengi ’pénz’, kazna ’kincstár’, tamozsnya ’vám’ stb.) mongol és török eredetű. A tatár kánt felváltotta a pravoszláv cár, a „káni központ” Moszkvába került.

1471 és 1570 között a két „félelmetes” Iván (III. Iván, és IV. „Rettegett” Iván) cár megsemmisítették az északi, nordikus orosz kultúrát. Moszkva és Novgorod küzdelmét a hagyományos történetírás a szeparatizmus és centralizmus harcaként értelmezi, holott itt két történelmi modell korszakos harcáról volt szó, az északiság (norgyizm) – azaz Novgorod és az orosz Észak világa - csapott össze a Horda kultúrájának (orgyizm) örökösével, Moszkvával. A küzdelmet a moszkvai Horda-tradíció központosított, felülről épülő, hierarchizált, militarizált modellje nyerte meg. A szembenállás azonban mai napig él az orosz kultúrában, többek között a regionalizmus és centralizmus párharcában.

 

 

Cimkék: Eurázsia, őstörténet, magisztrális kultúra, lokális kultúra, kolonizáció, Rusz, Novgorod, Moszkva, normannizmus, antinormannizmus, Andrej Golovnyov

Országok: Oroszország