2010-ben jelent meg Alekszandr Osztrovszkij orosz történész monográfiája, amely Mihail Szergejevics Gorbacsov hatalomra jutásának körülményeit vizsgálja (Alekszandr Osztrovszkij: Kto posztavil Gorbacsova?). Osztrovszkij munkájának előnye, hogy nem pusztán a szovjet vezetésben zajló intrikák ismertetésére szorítkozik, hanem történelmi összefüggéseiben vizsgálja a Szovjetunió bukásának okait. Osztrovszkij szerint már az ’50-es évek elejétől kezdve felmerült a szovjet rendszer megreformálásának gondolata. A ’70-es, ’80-as években a szovjet elit (nómenklatúra) már a változást támogatta, amely 1985 után viszonylag könnyen mehetett végbe, „hála” a szovjet politikai berendezkedés antidemokratikus mivoltának. Az alulról jövő visszacsatolás hiányában az immáron a saját személyes gyarapodását célnak tekintő szovjet elit könnyen számolhatta fel a meglévő társadalmi-politikai berendezkedést.

 

A szovjet nómenklatúra már a ’20-as években megjelent – írja Osztrovszkij – mert bár a pártszervezetek tagjait elvben választották, mindez csak formalitás volt, de facto a folyamatokat kontroll alatt tartani kívánó központ kinevezése alapján foglalhatták el helyüket a káderek.

Ennek eredményeképpen a bolsevik párt (VKP(b)) privilegizált csoporttá vált, az állam ideológiáját – az archaikus társadalmakra jellemző módon való kizárólagossággal – a marxizmus-leninizmus dogmája határozta meg.

A második világháború után reformtervezetek születtek a meglévő politikai-gazdasági rendszer megváltoztatására. 1946-ban elkészült egy alkotmánytervezet, amely lehetővé tette volna a parasztok számára az egyéni telkek használatát és decentralizálta volna a gazdaságirányítást.

1947-re a VKP(b) elkészítette a párt programját (a kommunizmus építésének terve), amelyben a szovjet társadalom „demokratizálását” tűzték ki célul, egyebek mellett a vezetők választhatósága mellet nyilatkozva.

Nem véletlenül mondta tehát Gorbacsov, hogy a peresztrojka gyökerei még a sztálini időkre vezetnek vissza.

A szovjet „demokratizálást” azonban megakadályozta a hidegháború eszkalálódása (1946 március: W. S. Churchill fultoni beszéde – bár Nagy-Britanniának már 1945-ben katonai tervei voltak a Szovjetunió elleni invázióra, miszerint 1945. július 1-re volt időzítve a Szovjetunió elleni támadás kezdete) a ’40-es ’50-es évek fordulóján.

A ’20-as években kialakult nómenklatúrát L. D. Trockij úgy jellemezte, hogy egy országban, ahol a külön szoba, a kellő élelem, a rendes ruha csak egy kisebbség számára elérhető, a bürokrácia elsősorban saját önös céljait fogja érvényesíteni. A pártbéli nómenklatúra számára elfogadható életet biztosított a szovjethatalom: szolgálati kocsik, jó lakások, dácsák, üdülők, szabatóriumi beutalások, zárt élelmiszerelosztók, külföldi utak, személyes javadalmazások álltak rendelkezésére.

1936. április 19-én létrehozták az ún. „igazgatói alapot”, amely az éves tervben meghatározott termelési produkció 4 %-át, a terven felüli 50 %-át kapta meg. Ezzel létrejött a javak felhalmozásának egyik legális forrása, amely a nómenklatúra pozícióit erősítette.

Sztálin halála után „enyhülés” kezdődött, az egyik legesélyesebb utódnak tartott Malenkov programjában a nehézipar súlyának csökkentését, a fogyasztási cikkek gyártásának növelését, a falu kizsákmányolásának enyhítését javasolta.

Berija programja talán még messzebb ment: a hidegháborús feszültség enyhítése érdekében Németország egyesítését javasolta, széles körű amnesztiát, a párt és állami funkciók szétválasztását, a köztársaságok szuverenitásának megnövelését kezdeményezte, lehetőséget adott volna a farmergazdálkodásnak, és megszüntette volna a falusi lakosságot röghöz kötő belső útlevélrendszert.

A hatalmi harcból végül Nyikita Hruscsov került ki győztesen, aki szintén refomer volt: késznek mutatkozott Japánnal osztozni a Kuril-szigeteken, és akár még belépni a NATO-ba is. Hruscsov Sztálint leleplező beszédeiben diszkreditálta a Generalisszimuszt. Míg az 1956-os beszéd „titkos” volt, 1961-ben már nyílt antisztálinista kampány vette kezdetét.  Hruscsov megvádolta Sztálint, hogy ő ölette meg Kirovot, és az 1934-1938 közti repressziók felülvizsgálatát kezdeményezte. Egy 1962-ben felálló bizottság 1964-es jelentése szerint a ’30-as évek ügyei fabrikáltak voltak, s számos áldozatot rehabilitáltak. Sztálin diszkreditálása céljából ekkor kaptak a lábra pletykák arról, hogy Sztálin 1917 előtt a cári titkosrendőrség, az Ohranka ügynöke volt.

Hruscsov alatt egy új alkotmány előkészítése vette kezdetét, ami a még a sztálini időkben született reformterveket fejlesztette volna tovább. A projekt szerint az államfőt közvetlenül választották volna, a tisztségviselők szintén választás útján kerülhettek volna pozícióba, a szövetségi köztársaságok saját fegyveres alakulatokat állíthattak volna fel.

Hruscsov 1964-es leváltása után L. I. Brezsnyev konzervatívnak mondott irányvonala határozhatta meg a Szovjetunió további fejlődését.

A háború után jelentős változások következtek be a gazdaságban is. Életbe lépett a hatnapos munkahét, a hétórás munkanap, minek következtében csökkent a munkaórák száma. Ennek ellenére a szovjet gazdaság tovább fejlődött. 1965 és 1985 között a szovjet  ipar teljesítményét látva nincs okunk válságról vagy „pangásról” beszélni. Másfelől viszont a ’20-as ’30-as években a szovjet vezetés képes volt ténylegesen is végigvinni egyfajta modernizációs programot, a ’60-as, ’70-es években azonban alkalmatlannak bizonyult erre, aminek egyik oka a nómenklatúra demoralizálódása volt.

1966-ban a szovjet költségvetés – elsőként a háború óta – deficittel zárt. 1969-ben L. I. Brezsnyev a szovjet gazdaság extenzív növekedésének kifulladásáról beszélt, amelyet a jövőben az intenzív növekedésnek kell majd felváltania. 1972-től azonban rohamosan romlott Brezsnyev egészségi állapota (az 1975-ös helsinki konferencián már egy külön „reanimációs brigád” kísérte mindenhová).

1971-ben az USA gyakorlatilag csődbe jutott, amit kifejezett, hogy megszűnt a dollár aranyra válthatósága, Washington 90 napra befagyasztotta az árakat és 10 %-al megemelte az importvámot.

1972-ben Nixon elnök Moszkvába látogatott, elsőként az amerikai államfők közül. 1973-tól az olajárrobbanás (amikor az olaj ára 2-3 dollárról 12-13 dollárra nőtt) lehetővé tette az USA számára a dollár devalválását, s hogy ezzel elkerülje a gazdasági összeomlást. Az 1979-es iráni forradalom eredményeképpen bekövetkezett a második olajárrobbanás, amikor az olaj ára egészen 45 dollárig kúszott fel (1980).

A szocialista blokkban a posztszálini időszakban a korábbi egységesülés helyett inkább a regionális sajátosságok kezdtek teret nyerni.

Jugoszláviában egyfajta „piaci szocializmus” tert nyeret. Politikai decentrlaizáció valósult meg, a köztársaságok széles jogköröket kaptak, megvalósult a vállalati önigazgatás, az igazgatókat is választották.

Csehszlovákiában a ’60-as években gazdasági reform vette kezdetét (1962-től, majd 1967-től), ami a decentralizációban öltött testet, a vállalatok jelentős szabadságot kaptak. Ennek következtében viszont nőtt a társadalmi egyenlőtlenség és részben az elégedtlenség is, ami 1968 januárban hatalomváltáshoz vezetett. Alexander Dubček reformkurzusát végül a Varsói Szerződés agressziója fojtotta el.

Magyarországon 1968-ban kezdődtek a gazdasági reformok, melyek lehetővé tették a magánszektor fejlődését és részben liberalizálták az árakat.

Lengyelországban a rendszerrel való elégedetlenség szinte permanens módon jelen volt, ami 1980-ben a Szolidaritás szakszervezetben öltött masszív formát.

 

A Szovjetunióban a nómenklatúra a ’70-es években már jórészt cinikus emberekből állt, akik nem az eszme, hanem a megszerezhető javak és pozíciók kedvéért csatlakoztak a Szovjetunió Kommunista Pártjához (KPSZSZ). Számos visszaemlékezés tanúsítja a szovjet vezetők kiüresedettségét, cinizmusát ebből az időből. Arról is van visszaemlékezés, hogy a Sztavropoli  körzet egyik falujából származó Gorbacsov is tett ekkor már zárt körben szovjetellenes megnyilatkozásokat.

A ’70-es ’80-as években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati életszínvonal messze felülmúlja a szovjetunióbelit, miközben egyre inkább elharapozótt a korrupció és a feketegazdaság.

Bizonyos köztársaságkban – főleg a muszlim Délen – még az akadémiai tagságokat is adták-vették, nem beszélve a párttisztségekről.

Brezsnyev halála (1982) után a szovjet vezetés számára is nyilvánvaló változások szükségessége. A Brezsnyevet követő Andropov 1983 júniusi beszédében az „elkerülhetetlen mély változásokról”  beszélt a „társadalmi élet minden szférájában”, ám Andropov majd Csernyenko korai halála miatt ebből nem bontakozott ki semmi.

Az ismert szovjet disszidens, filozófus, Alekszandr Zinovjev azt mondta  egy alkalommal 1979-ben, arra a kérdésre válaszolva, hol van a szovjet rendszer legérzékenyebb pontja: „Az, amelyet általábban a legerősebbnek tartanak, a KPSZSZ apparátusa, a Központi Bizottság, a Politbüró és a főtitkári poszt. Ültessék a saját emberüket erre a posztra, ő pedig pár hónap szétveri a pártapparátust... aztán láncreakció kezdődik és szétesik a hatalmi-irányítási rendszer.”

Gorbacsov, amikor 1985-ben főtitkár lett, nemcsak viszonylag fiatal életkora okán lógott ki a szovjet gerontokrácia sorából, hanem mert már ekkor a Nyugat kedvence volt.

A nyugati médiában 1984-től kezdték el felkapni Gorbacsov nevét, decemberi londoni látogatásán már valóságos sztárként kezelték, s többen is úgy nyilatkoztak róla (például G. Bush amerikai alelnök), hogy a jövőben minden bizonnyal ő határozza meg a szovjet politikát, ő reformálja meg a Szovjetuniót.

A reform helyett/mellett azonban az következett be, amit Zinovjev mondott, s a Szovjetunió – egy felülről induló láncreakció következtében – összecsuklott. 

 

Cimkék: peresztrojka, Mihail Gorbacsov

Országok: Oroszország