Az orosz kolonizáció az amerikai kontinensen 1732 és 1867 között tartott. Ezen időszak alatt a cári Oroszország orosz „beltengerré” tette a Csendes-óceán északi részét, mivel az orosz kormány által támogatott expedíciók térképezték fel elsőként ezen területeket, annak érdekében, hogy később kereskedelmi vállalkozásokat indíthassanak és katonai támaszpontokat létesíthessenek a térségben. Az oroszok által alapított telepek elsősorban a mai Alaszka területén találhatóak, ám némelyik a messzi Hawaii szigetcsoporton, vagy éppen Észak-Kaliforniában fekszik. A közel másfél évszázados amerikai orosz expanzió, Alaszkának, az Egyesült Államok részére történt eladásával zárult. Az 1867. március 30-án megkötött szerződés értelmében az Egyesült Államok kormánya 7.2 millió (mai áron számítva 113 millió) dollárt fizetett Oroszországnak a hatalmas területért (hektáronként 2 centet, mai áron hektáronként 4.74 dollárt). Csupán közigazgatástörténeti érdekesség, hogy Alaszkát véglegesen csak 1959 januárjában vették fel 49. tagállamként az Unióba.

Magát az „Alaszka” nevet is az orosz gyarmati periódusban vezették be, mivel az oroszok „Аляска” névvel jelölték meg a félszigetet. Ők az aleut törzs „alaxsxaq” elnevezését vették át, mely aleut nyelven „szárazföld”-et jelent.

Alaszka partját az európaiak közül elsőként szintén oroszok pillantották meg 1732-ben. Ivan Fjodorov orosz utazó és felfedező hajózott erre először, de végül nem szállt partra. Őt követte a szintén orosz zászló alatt hajózó Vitus Bering és Alekszej Csirikov, akik 1741-ben Dél-Alaszkában léptek a szárazföldre. Az első alaszkai orosz kolóniát pedig 1784-ben Grigorij Selikhov alapította. Az alaszkai területet 1790 és 1818 között Alekszandr Baranov irányította, aki 1804-ben Novo-Arhangelszk néven a mai napig létező települést hozott létre Alaszkában (igaz, ma Sitka-nak hívják), s prosperáló tengeri kereskedelmet szervezett.

1803-tól kezdődően megindultak a komolyabb orosz kutatások, hogy megismerjék Alaszka és Kalifornia partvonalát, flóráját, faunáját és népeit. E korai vállalkozásokban Rumjancev gróf Ivan Kruzensternnel és Nyikolaj Rjezanovval vállalt szerepet. Az orosz felfedezők valószínűleg jól haladhattak a munkával, hiszen az 1810-es évek elejére elérték a mai Kalifornia területét, ahol 1812-ben megalapították a máig eredeti állapotában megtalálható Fort Ross erődjét. Az erőd mindössze 80 kilométerre északra található San Fransiscótól, s ma védett kulturális műemlék és múzem (http://rrparks.mcn.org/fortross/, illetve http://novaalbion.org/FRIA/). Az oroszok egészen 1841-ig állomásoztattak haderőt az erődben, amely az Orosz-Amerikai Társaság és az amerikai orosz expanzió legdélnyugatibb pontja volt. Fort Ross (oroszul: „Форт-Росс”, vagy eredeti nevén „Крепость Россъ”) egy érdekes momentuma az Amerikában lezajlott európai imperializmusnak, hiszen Fort Ross közelében találkozott össze a korszak két expanzív hatalma, Spanyolország és a cári Oroszország. De míg Spanyolország nyugat, Oroszország kelet felé indult a középkort követően. S mégis, a világ túlsó felén ütköztek egymásba. Az Egyesült Államok jelentős késéssel, csak 1846-ban „érkezett meg” a területre.

De Fort Ross civilizációs szempontból is fontos mérföldkő, hiszen az oroszok a kontinens nyugati felének történetében először itt építettek szélmalmot, hajóépítő üzemet, s először itt jelentek meg olyan európai újítások, mint az ablaküveg és a kemence. Hogy hogy nem, Kalifornia történetében az első védőoltás is az oroszok nevéhez kötődik, mivel az 1820-as évek elején az európaiak által behurcolt himlő fertőzte meg az őslakosokat. Megoldásként az Orosz-Amerikai Társaság Kutuzov nevű hajója Peruból érkezve, gyógyszereket hozott magával, s a hajó orvosa 54 embert oltott be Fort Rossban himlő ellen 1821-ben.

Ám Fort Ross követte az Orosz Birodalom soknemzetiségű tradícióit, így a környékbeli települések és az erőd egykori lakói között az oroszokon kívül aleutokat, kasajákat és kreolokat is találunk.

1867-ben azonban már csak körülbelül 700 etnikai orosz élt az egykori orosz gyarmaton. Számukra felajánlották az amerikai állampolgárságot, de csak kevesen éltek vele. A legtöbb orosz visszatért az anyaországba, néhányan pedig a Csendes-óceán északnyugati partvidékén próbáltak szerencsét.

Az Orosz-Amerikai Társaság (Российская-Американская Компания)

Még a XVIII. század végén, látva az egyre növekvő kereskedelmi forgalmat és a határtalan lehetőségeket, az oroszok úgy döntöttek, hogy európai mintára kereskedőtársaságot hoznak létre, mely Alaszka kereskedelme felett diszponálhat. 1799-ben az orosz cár egy ukázban monopóliumot biztosított az Orosz-Amerikai Társaságnak a terület felfedezésére és a lakosokkal való kereskedésre. Ebben az ukázban természetesen az orosz ortodox egyház jogait is biztosította az új gyarmatokon. Az új kereskedőtársaság volt Oroszország történetében az első részvénytársaság, igaz, kezdetben a Kereskedelmi, majd a Külügyminisztérium fennhatósága alá tartozott, s ennek megfelelően a társaság székhelyét 1801-ben Irkutszkból Pétervárra helyezték át, a legnagyobb részvényeseket pedig felvették az orosz nemesség soraiba. A kereskedőtársaság megalapításában szerepet játszott egy bizonyos Nyikolaj Rezjanov, aki elsősorban az Alaszkában őshonos tengeri vidra prémével kívánt monopolkereskedelmet folytatni Oroszországban.

De hogyan szereztek az oroszok tudomást a tengeri vidra létezéséről? Csupán egy véletlennek köszönhetően. Amikor 1741-ben Bering már éppen hazafelé hajózott volna Alaszkából a Kamcsatka-félszigetre, teljes legénységével hajótörést szenvedett a később róla elnevezett Bering-szigeten. Bering megbetegedett, s nem sokkal később elhunyt. A túlélők azonban nem adták fel, a szigeten vészelték át a telet, majd a hajó maradványaiból új hajót építettek, s 1742-ben hosszú viszontagságok után megérkeztek Kamcsatkára. A tengerészek tengeri vidra szőrmét vittek magukkal haza, s erről nemsokára kiderült, hogy valószínűleg a világ legfinomabb prémje, ami gyorsan növekvő érdeklődést válthat (és váltott) ki Alaszka iránt.

A húszévenként megújuló szabadalomlevél és a hozzá járó ukáz garantálta a társaság kereskedelmi monopóliumait Orosz-Amerikában, ami az Aleut-szigeteket és Alaszkát foglalta magába az 55. szélességi körig. A szabályozások szerint a társaság bevételeinek egy harmada közvetlenül az uralkodót illette. A cár a társaság fennhatóságát 1821-ben az 51. szélességi körig terjesztette, de itt beleütközött az angol és amerikai érdekekbe, mely hatalmakkal végül szerződésben állapodott meg 1824-1825. között, így az orosz terjeszkedésnek az 54. szélességi kör 40. fokáig szabtak határt. A társaság ezen felül telepeket alapított Kaliforniában, sőt még a messzi Hawaii-on is. (S nem csupán telepeket: az 1817-ben alapított Fort-Elizabeth (Елизаветинская крепость), egykori orosz erődítmény a Hawaiihoz tartozó Kaua’i-szigetén mind a mai napig látogatható műemlék.)

A társaság profitja az 1820-as évek elején csökkenni kezdett, mivel már 1818-ban az orosz állam vette át a társaság vezetését. A szintén világhírű hajós és felfedező, Wrangel báró volt ebben a korszakban a társaság ügyvezetője. 1881-ben azután az Orosz-Amerikai Társaság befejezett minden kereskedelmi tevékenységet, mivel az 1867-es orosz-amerikai adásvétellel Alaszka az Egyesült Államokhoz került, s a társaság kereskedelmi érdekeltségeit a san fransisco-i székhelyű Hutchinson, Kohl & Company-nak adták el.