Augusztusban Teheránban tartottak találkozót az iráni nyelvű országok (Irán, Tadzsikisztán, Afganisztán) vezetői. Az összejövetelen felmerült az iráni nyelvű országok szövetségének terve, ami ismét előtérbe hozta a tadzsikok iráni gyökereinek kérdését. A kérdés nemcsak tudományos, de politikai jelentőséggel is bír a muzulmán többségű, de világi állam Tadzsikisztánban. Az „árjaság” eszméje egyre nagyobb teret nyer a hivatalos tadzsik ideológiában, ugyanakkor vitákat szül a szomszédos, török Üzbegisztánnal.

Taskentban érzékenyen reagálnak a tadzsik árjaságra, egyrészt mert ma Üzbegisztán területén vannak a történelmi Turkesztán nem is olyan rég még iráni nyelvű nagyvárosai, másrészt az árjaság eszméje szerint a városias kultúrát alapító irániakhoz képest a törökök csak „jövevény barbárok.”

A mostani üzbég (török)  – tadzsik történelmi vita előzményei még a szovjet korszakra nyúlnak vissza, a közép-ázsiai köztársaságok megteremtésének korára. Az 1920-as években, amikor  a szovjethatalom létrehozta a közép-ázsiai köztársaságokat, még nem volt kiforrott nemzeti identitás, Közép-Ázsia lakói többségében, a tradicionális vallási identitásnak megfelelően „muzulmánnak” nevezték magukat, s ekkor még olyan terminusok is használatosak voltak, mint a szárt (a szárt meghatározása nem teljesen egyértelmű, szártnak nevezhették Közép-Ázsia iráni és török nyelvű városi népességét is). 1924-ben a Tadzsik Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság (1929-ig az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság autonóm területe) kialakítása után vált szükségesség az „üzbégek” és  „tadzsikok” megkülönböztetése. A határokat viszont úgy alakították ki (talán szándékosan?), hogy sok tadzsik maradt üzbég, és sok üzbég tadzsik területen. A számottevő tadzsik lakossággal rendelkező Szamarkand és Bukhara, Turkesztán történelmi központjai Üzbegisztánhoz kerültek. A tadzsik értelmiség számára ez már akkor vitaalapot jelentett, úgy vélték, vélik, hogy Üzbegisztánban „eltörökösítik” a tadzsikokat, a tadzsik történelmi múltat elhallgatják, háttérbe szorítják, ehelyett a török történelmi örökséget hangsúlyozva.

Bár a szovjet korszakban az „árja kérdést” – főként a második világháború árnyékában - nem nagyon volt szabad feszegetni, de már a szovjet történettudományban megjelentek a tadzsik „kultúrfölény” elképzelésének csírái. Bobodzson Gafurov történész - a Szovjet Tudományos Akadémia (SZTA) tagja, 1946-1956 között a Tadzsik Kommunista Párt főtitkára, később az SZTA Orientalisztikai Intézetének igazgatója - munkáiban markánsan hangsúlyozta a törökök „jövevény” voltát, és Közép-Ázsia magaskultúrájának iráni (tadzsik) gyökereit.

A Szovjetunió széthullása után az etnonacionalizmus vált a nemzetépítés alapjává. Ennek megfelelően az újonnan függetlenné váló posztszovjet államok ideológiai eszköztárában fontos szerepet tölt be a történetírás.

Tadzsikisztánban az árja örökség eszméjét karolták fel, a tadzsik történészek népük árja származását hangoztatják. Tanulmányaikban a nagy civilizációt alkotó árják (tadzsikok) negatív ellentétpárjai a nomád törökök, mindenekelőtt az üzbégek, akik elvették a tadzsikoktól területük és történelmi örökségük számottevő részét (Bukharát, Szamarkandot). A ’90-es években a tadzsik történettudományban divat lett beszélni „Nagy-Tadzsikisztánról.” „Nagy-Tadzsikisztánt,” úgymond, még 2500 éve alapították az Akhaimenidák, s magában foglalta az árják lakta területeket, az egész szovjet Közép-Ázsiát, a mai Irán és Afganisztán egy részét.

Az üzbég válasz persze nem marad el. Az üzbégek gyakran tagadják az árják irániságát (mint teszi ezt Ahmadali Aszkarov üzbég akadémikus), vagy a törököket teszik meg Közép-Ázsia őslakóivá. Az üzbég történészek igyekeznek megfeledkezni Turkesztán iráni lakosságáról, a Pamírra korlátozva a tadzsikok lakterületét. Az üzbegisztáni tadzsikok az üzbég nemzet kétnyelvű tagjainak tekintendők, és arról szó sincs, hogy elnyomnák őket. Sőt, azt hangsúlyozzák, az üzbégek mennyi segítséget adtak a tadzsikoknak, például mikor átadták Tadzsikisztánnak a leninabadi (ma: Szogd) megyét. Gyakran hangoztatják, hogy nincs is egységes tadzsik nép, csak különböző szubetnoszok mesterséges elnevezése a tadzsik, sőt, a ’90-es évek tadzsikisztáni polgárháborúját is ezen szubetnoszok közti ellentétek következményeként interpretálják. És az üzbégeknek is megvan a saját maguk történelmi mitológiája, amely Timur Lenk birodalmára vezeti vissza az üzbég államiságot.

A történészek vitájában megszólalt a tadzsik elnök is, Emomali Rahmon is, aki kétkötetes munkát jelentetett meg „Tadzsikok a történelem tükrében. Az árjáktól a Szamanidákig” címmel, amelyben Közép-Ázsia törökökkel szembeállított iráni múltját hangsúlyozta, a 2006-os évet pedig az „Árja civilizáció évének” nyilvánította országában. Az árja emlékév plakátjait svasztikákkal, a hivatalos magyarázat szerint „árja napszimbólumokkal” díszítették. A tadzsik árjaság újabban szélesebb értelmet is nyert, nem pusztán az iráni, de általában véve az indoeurópai népeket értve ez alatt, ide sorolva a szláv oroszokat is, szemben a „barbár” törökökkel.

Tadzsikisztán azonban a posztszovjet integrációk helyett egyre inkább Irán felé kacsintgat. Bár a nagy iráni együttműködésnek akadályai vannak: Afganisztánban a pastu elit nem éppen jól viszonyul a helyi tadzsikokhoz, az irániak siíták, a tadzsikok és afgánok többsége szunnita, ráadásul a Karzai-kormány nem szövetkezhet nyíltan Iránnal.

Dusanbe és Teherán kétoldalú kapcsolataiban azonban több perspektíva van. Tadzsikisztánban úgy tekintenek Iránra, mint ami ellensúly lehet Oroszországgal vagy a „pántürk” tengerrel szemben. Akadály lehet, hogy Irán teokratikus, Tadzsikisztán pedig világi állam, ugyanakkor Tadzsikisztánban is érezhető egy vallási újjászületés, és a perzsa Irán is vevő az árja diskurzusra. Ráadásul a perzsa értelmiségtől sem idegen a törökökkel szembeni megvetés, és sokan „Nagy-Irán” részeként tekintenek Tadzsikisztánra.

Az együttműködés konkrét gazdasági projektekben is megvalósul. Irán vízerőműveket, utakat, vasutat épít Tadzsikisztánban. Dusanbe hivatalosan is támogatja Irán „békés atomprogramját”. Iráni kultúrcentrumok létesülnek a két országban, s felélénkült a diákcsereprogram is. Jelenleg mintegy másfélezer tadzsik diák tanul Iránban.

Miközben Irán és Tadzsikisztán közeledik egymáshoz, az orosz-tadzsik viszony meglehetősen hűvös. A Moszkvától való távolodás eszébe juttathatja Rahmonnak Kurmanbek Bakijev sorsát, ám a Kreml eddig nem adott nyílt jelzést arról, hogy elégedetlen lenne Tadzsikisztánnal, ugyanakkor felmerültek pletykák, miszerint az orosz titkosszolgálatoknak is közük van ahhoz, hogy nemrég terroristák szüktek meg a dusanbei börtönből.

Az utóbbi időben jelentősen nőtt a feszültség a Tadzsikisztánban élő üzbégek és tadzsikok között, egyesek máris a kirgizisztáni kirgiz-üzbég konfliktussal vonnak párhuzamot. Az üzbég sajtó szerint a dusanbei „rasszista, árja” politika következménye a feszültség kialakulása. Az üzbégek arra támaszkodva, hogy az osi vérengzésben tadzsik zsoldosok is részt vettek, azt állítják, Os csak „főpróba” volt, s valójában a tadzsikisztáni üzbégek lemészárlását készítették elő. 

A kölcsönösen ellenséges hagnem arra utal, a jövőben további konfliktusok várhatók Tadzsikisztán és Üzbegisztán között. 

(Forrás: Mihail Kalisevszkij: Tadzsikisztan: opasznije himeri „arijsztva”, ferghana.ru)