Alexander Dubowy, a bécsi egyetem jogásztanára, aki az egyetem Eurázsia kutatócsoportját vezeti, arról ír a globalaffairs.ru oldalon megjelent tanulmányában, hogy a világban most végbemenő változások csak akkor érthetők, ha tisztában vagyunk a bipoláris világrend utolsó időszakában történtekkel.

A szovjet vezetés akkor azt feltételezte, hogy a két blokk és szuperhatalom konvergenciája eredményeképpen egy új, minden addiginál harmonikusabb világrendet lehet majd létrehozni a Szovjetunió és a nyugati államok együttműködése révén. Az elvi alapokat a Párizsi Charta fektette le, a gyakorlatban pedig a Második Öbölháború idején került alkalmazásra az új politika.

Ám a Szovjetunió széthullása megváltoztatta a helyzetet. George Bush amerikai elnök átvette a kezdeményezést. A konvergencia elvesztette aktualitását. A hidegháború végét a Nyugat saját győzelmeként értékelte. A liberális világrend győzelme és dominanciája megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Ivan Krasztev jogosan hangsúlyozza, hogy a közös Európa projektje intellektuálisan nem utolsó sorban Francis Fukuyama gondolataira épült a „történelem végéről” és a liberális demokrácia alternatíva nélküliségéről.

Az elmúlt 25 évben valóban a liberális világrend érvényesülését láthattuk, de facto ez egy egypólusú rendszerként működött. A domináns hatalom USA nem kívánt új intézményi rendszereket felépíteni, csak a meglévőket (NATO, EU) a maga érdekeinek megfelelően irányítani. John Mearsheimer szerint a liberális világrend három alaptézisre épül: 1) a virágzó és gazdag államok nem fognak egymás ellen harcolni, 2) a demokráciák nem háborúznak egymással, 3) a nemzetközi intézményrendszer lehetővé teszi a nagy háborúk elkerülését.

A Clinton-adminisztráció idején amerikai hivatalos képviselők is ezt az alapvetést hangoztatták. Mára azonban világossá vált, hogy Mearsheimer alapvetése téves, a történelem pedig visszatért. Jelenleg válságot láthatunk, a nemzetközi intézményrendszer oszlását, és annak a világrendnek a fokozatos bomlását, ami a Szovjetunió széthullása után felállt. Az újkornak már sok neve van: „a globális rendetlenség korszaka”, „névtelen kor”, „globális harmincéves háború”, „sokpólusú káosz.”

Felerősödik a regionális versengés, megnő a kormányzatokon kívüli szereplők jelentősége. Terrorszervezetek és nemzetközi korporációk a nemzetközi politika alakítóivá válnak. Az USA „relatív meggyengülése” mellett új regionális hatalmak emelkednek fel, Kína, Oroszország, Törökország, Irán, Japán, Németország, Lengyelország.

Mindez azt is jelenti, hogy nem lesz új bipoláris világrend, annál is inkább, mivel most nincs olyan modellszerű rivalizálás, mint a hidegháború korában. Senki nem akarja átvenni az USA globális vezető szerepét és az ezzel járó felelősséget. Viszont óriási jelentősége van, hogy az USA már nem támogatja a status quót. Az új regionális hatalmak felemelkedése növeli a konfrontáció kockázatát.

A nemzetközi szerveződések veszíteni fognak befolyásukból, mint ez látszik most a NATO esetében, ahol Törökország magatartása jelenti a legnagyobb problémát. Úgy tűnik, Európa elmúlt évtizedekbeli virágzása is inkább kivétel volt, mint szabály. A Nyugat térvesztése kevésbé biztonságos világot eredményez majd. 

Valószínűleg a közeljövőben nem lesz semmilyen új biztonsági megegyezés Európáról az erőviszonyok tisztázatlansága és az érdekellentétek miatt.