A The Week című amerikai lapban jelent meg Daniel Larison cikke az Egyesült Államok segítségével a posztszovjet térség államaiban végrehajtott „színes forradalmak” és a republikánus adminisztráció által forszírozott „Szabadság hadművelet” bukásáról. Az alábbiakban ezt ismertetjük.

George W. Bush terve, hogy nyugatbarát vezetőket juttasson hatalomra a posztszovjet térség országaiban, teljes kudarcot vallott – kezdi írását Larison.

Az ellenzékére éles lőszerrel lövető Kurmanbek Bakijev kirgiz elnök bukása csak az utolsó láncszem volt a sorban. Az öt éve a „tulipános forradalom” nyomán hatalomra jutott Bakijev csatlakozhat Viktor Juscsenkóhoz és Mihail Szaakasvilihez, a grúz és ukrán „színes forradalmak” vezetőihez, akiknek kormányzása inkább csak szerencsétlenséget hozott országaikra.

Akárcsak Juscsenko és Szaakasvili uralma, Bakijev kormányzása is az emberi jogok súlyos megsértésével zajlott, áthatotta a korrupció és még rosszabb volt, mint az a rezsim, amelyet felváltott. A 2005-ös „tulipános forradalom” még a grúziai „rózsás” és az ukrajnai „narancsos” forradalommal összehasonlítva is inkább államcsíny jellegű volt, és legfőképpen az elitcsoportok viszályából táplálkozott. A fizikusból kirgiz elnökké lett Aszkar Akajevnek sok fogyatékossága volt ugyan, de Kirgizisztánból egyfajta „demokratikus szigetet” teremtett a diktatúrák tengerében s próbált egyformán egyensúlyozni Moszkva és Washington között. Mégis, amikor – a jól bevált séma szerint (Gy. G.) - azzal vádolták, hogy meghamisította a választási eredményeket, Washington és a nyugati megfigyelők örömmel támogatták megbuktatását.

A nyugati médiában a „színes forradalmakat” a demokrácia győzelmeként értékelték, a nép diadalaként a korrupt elittel szemben. A valóságban csak annyi történt, hogy az egyik elitcsoportot egy másik váltotta. A különbség a kettő között az volt, hogy az új „forradalmi” elitek készek voltak arra, hogy konfrontálódjanak Moszkvával.

Kétségtelen, hogy „Moszkva keze” szerepet játszott Bakijev megbuktatásában, ám nemcsak ez magyarázza Moszkva visszatérésének sikerét, hanem Oroszország tényleges, politikai intrikáktól független befolyása is, ami „hátsó udvarában” valóban rendelkezésére áll.

A Gallup felmérése szerint ebben a három országban az emberek többsége jó viszonyt akar ápolni Oroszországgal, vagy Oroszországgal és az Egyesült Államokkal egyszerre, azaz Grúziában, Ukrajnában, Kirgizisztánban nincs támogatottsága annak, hogy oroszellenes szatelitté váljanak, amivel számolnia kell a Fehér Háznak is.

Amerika kénytelen – véli Larison – figyelembe kell vennie, hogy Oroszországnak különleges gazdasági és politikai kapcsolatai vannak a volt szovjet köztársaságokkal. Azzal pedig - mint a tapasztalat mutatja - senki sem nyer, ha ezekre az államokra úgy tekintenek, mint gyalogokra a geopolitikai sakkjátszmában.

(Daniel Larison: The End of America’s ’freedom agenda’, theweek.com)