Az USA és Oroszország kapcsolatainak történetében már nem egyszer előfordult, hogy emelkedett tónusban beszéltek egymással, a mostani feszültség azonban a legrosszabb időkre emlékeztet – írja Fjodor Lukjanov.  

Az amerikai külügy hivatalos képviselője veszteségeket ígért be Oroszországnak Szíriában, az oroszok meg a Szíriában elhelyezett Sz-300-as rakéták hatótávolságára emlékeztetik az amerikaikat.

A helyzet rosszabb, mint az 1980-as évek elején, mert akkor még legalább minden szót kimértek, most viszont nem világos, hol van a „trollkodás” és a komoly fenyegetés határa. Igaz, reményre ad okot, hogy az amerikai-orosz kapcsolatokat mindig is egyfajtaciklikusság jellemezte. Az amerikai elnöki ciklusok mindig is az orosz kapcsolatok kiéleződésével végződtek.

Borisz Jelcin elnöki karrierjének végére odáig fajultak a dolgok, hogy 1999 decemberében az orosz elnök arra figyelmeztette Amerikát, Oroszország atomhatalom. Erre válaszul Bill Clinton azt ígérte, Oroszország „drágán megfizet” a csecsenföldi háborúért – a Nyugat szankciókat készített elő Oroszország ellen.

Akkoriban Vlagyimir Putyin miniszterelnök, majd ideiglenes elnök feladata volt, hogy rendezze az amerikai-orosz viszonyt. Végül a kardcsörtetés azzal ért véget, hogy a felek kijelentették, nem kell komolyan venni az elnökök szavait. Az akkori helyzet hasonlított a mostanira.

1993 és 1998 között Bill Clinton volt az oroszországi demokrácia patrónusa és úgymond, sokat tett a kétoldalú kapcsolatok megerősítéséért. Ám a pretenziók folyamatosan gyűltek. Az 1998-as orosz csőd során sok nyugati tőzsdejátékos sokat vesztett és dühös lett. Az orosz csőd után a nyugati sajtóban kampány kezdődött az orosz kleptokratikus rendszer és maffiaállam ellen. 1999 tavaszán sor került a NATO első bővítésére és Jugoszlávia bombázására.

Putyin és George W. Bush elnöksége megismételte a Jelcin-Clinton sémát. A ljubljanai első találkozó után kölcsönös szimpátiáról nyilatkoztak, 2001 szeptembere után az amerikai-orosz együttműködés új fázisba, már-már szövetségesi viszonyba került. Megalakult a NATO-Oroszország Tanács, Csecsenföldön rendeződött a helyzet, de, a mérleg másik serpenyőjében: Irak, a „rózsás forradalom” Grúziában, az első majdan Ukrajnában, Koszovó...

2008 tavaszán, Vlagyimir Putyin távozásával megkezdődött az „újratöltés” politikája. Ekkor jött a grúziai háború: az amerikai héják a Roki-alagút bombázását követelik, egyes oroszok szerint Moszkva Grúziában is Amerika ellen hadakozik. A 2008-as válság azonban eltereli a figyelmet Oroszországról.

Obama elnöksége idején ugyanaz a ciklus. Medvegyev és Obama kölcsönös szimpátiáról biztosítják egymást. Washington leállítja a Kelet-Európa tervezett rakétatelepítést. Oroszország csatlakozik a WTO-hoz. Aztán jön az „arab tavasz”, Líbia, Szíria. Visszatér Vlagyimir Putyin az elnökségbe, felbukkan Edward Snowden, újra Ukrajna, Szíria, és a felek most már kivont karddal rohannak egymás felé...

Mindebből az is látszik viszont, hogy a ciklusok előrehaladtával a konfliktusok is egyre élesebbek és veszélyesebbek lesznek. 1999-ben még csak verbális fenyegetések hangzottak el, 2008-ban már katonai erőfitogtatás zajlott a Fekete-tenger térségében. 2016-ban meg már két légihadsereg tartózkodik egymás közvetlen közelségében, a közvetlen konfrontáció veszélyével. A jelenlegi propagandakampány össze sem vethető az 1998-1999-es erejével.

A jelenlegi konfliktus nagyon veszélyes határvidéken mozog. Mindennek pedig az az alapvető oka, hogy nem valósult meg az a világrendszer, amit 25 éve ajánlottak.

(Fjodor Lukjanov, Russzko-amerikanszkije gorki, globalaffairs.ru, 2016. 10. 07.)