Még 2012 őszén jelent meg Brüsszelben a bolgár Ivan Krasztev cikke arról, milyen leckét jelent a mai Európa számára a Szovjetunió 1991-es széthullása.

1992-ben meglepve vette észre a világ, hogy nincs többé Szovjetunió. A Szovjetunió széthullása nem háború következtében valósult meg és sokakat váratlanul ért, bár voltak, akik már az 1970-es évek végén látták, hogy a szovjet rendszer visszavonhatatlanul a felbomlás útjára lépett.

Nemhogy 1985-ben, de még 1989-ben sem hitt senki a Szovjetunió felbomlásában. Éppen úgy, ahogy ma [2012] senki nem hisz az EU széthullásában. Még 1990-ben is befolyásos, a Pentagonnal együttműködő amerikai szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunió sikeresen átalakulhat parlamentáris demokráciává és valamiféle skandináv jóléti modell valósulhat meg a szövetséges köztársaságokban.

Egy 2012 áprilisában végzett felmérés szerint az európai polgárok szerint az EU vonzó hely, de majd 90 % szerint komoly távolság van a társadalom reményei és a vezetők cselekedetei között. Az európai polgároknak csak a harmada gondolja azt, hogy a szavazatának jelentősége van (Olaszországban és Görögországban ez az arány kritikusan alacsony). Az európaiak háromnegyede úgy gondolja, a jelenlegi gazdasági rendszer igazságtalan, és csak az elit érdekeit képviseli.

„Vagyis az Európai Unió korábbi formájában nem létezik többé. A fundamentum, amelyre épült, erodálódott.” A második világháború emléke egyre inkább elmosódik. A német kamaszok fele nem tudja, hogy Hitler diktátor volt. A demográfiai tendenciák aggasztóak. Az európai projekt legitimitását adó jóléti modell kimerülőben. Az európaiak 60 %-a szerint gyerekeiknek nehezebb élete lesz, mint nekik maguknak volt.

Mi tehát a Szovjetunió széthullásának tanulságai Európa számára?

Az első tanulság, hogy már önmagában az kockázatforrás, hogy a közgazdászok és a politikai elit szerint az EU széthullása egyszerűen elképzelhetetlen. Éppen úgy, mint ahogy ez a Szovjetunió esetében volt.

A második tanulság az intellektuális deficittel rendelkező elitek szerepe. A populistának nevezett pártok előretörése a mainstream pártokat is populista irányba tereli. Az, hogy az EU alternatíva nélküli, nem csökkenti a széthullás kockázatát. A déliek tiltakoznak az északiak által követelt megszorításokkal szemben. Az északi populisták viszont nem bíznak a brüsszeli intézményrendszerben.

A harmadik tanulság, hogy a rossz reformok pusztítóbb erejűek, mint a reformok hiánya. Mihail Gorbacsov azt hitte, az ideológia és a kommunista párt kivételével is megreformálható a Szovjetunió.

A negyedik tanulság, hogy az integrációs projektek számára a legfőbb veszélyforrás a lázadás a központban, nem pedig az elégedetlenség a periférián. A Szovjetunió sorsát nem a balti szeparatizmus döntötte el, hanem az, hogy Oroszország akart megszabadulni a köztársaságoktól. Az EU szempontjából sokkal fontosabb Németország, semmint Görögország vagy Spanyolország véleménye.

Az ötödik tanulság, ha a felbomlás folyamata megindul, az pánikszerű lesz. Fontos az elit szerepe. A szovjet felbomlásban az elit játszotta a főszerepet. Nem feltételen kell az, hogy az európai népek fellázadjanak, elég az is, ha az elitek kezdik kétségbe vonni az európai integráció jövőjét. Az EU elitista projekt, most pedig affelé haladunk, hogy az európai elit és köznép között bizalmatlanság alakul ki. A közhangulat hatására egyes vezető politikusok hátat fordíthatnak az EU-nak.

A hatodik, a pénzrendszer széthullása az egész vállalkozás végét jelentheti. Egységes valuta nélkül nincs európai siker.

A hetedik tanulság, hogy válsághelyzet esetén a vezetőknek hajlékonyaknak kell lenniük.

(Ivan Krasztev: Polityicseszkaja logika dezintegracii, globalaffairs.ru, 2016. 06. 29.)