A múlt héten eszkalálódott karabahi válság a posztszovjet befagyott konfliktusok reménytelenségére hívta fel a figyelmet – írja Fjodor Lukjanov. A katonai konfliktus újbóli kirobbanása tulajdonképpen nem meglepetés, hiszen a békés rendezés lehetősége mindig is irreálisnak tűnt. Több mint húsz év telt el a háború óta, s ezalatt nem sikerült egyetlen elfogadható béketervet sem kidolgozni. Azerbajdzsán és Örményország között a minimális alap is hiányzik a megbékéléshez, valamilyen kompromisszum kidolgozásához.

Azerbajdzsán elvesztette a háborút az 1990-es évek elején, és vele területeinek egy részét is. Azerbajdzsán számára Örményország „rendszeralkotó, identitásformáló ellenség”, a vele való megbékélés kizárt. Különösen most, hogy a legtöbb olajexportáló országhoz hasonlóan Azerbajdzsánnak is komoly gazdasági problémái vannak.

Örményország de facto kontroll alatt tartja Karabahot. Az az örmény vezetés, mely esetleg feladná a vérrel megszerzett Karabahot, azt kockáztatná, hogy odahaza elsöprik.

Tehát mindkét fél számára nemzetárulással érne fel egy esetleges kompromisszum, vagy megbékülés.

Ez a körülmény viszont paradox módon sajátos stabilizáló szerepet játszik, az engesztelhetetlen ellentét hozzájárult ahhoz, hogy a vonalak megmerevedjenek. Az elmúlt években azonban felerősödtek a külső befolyások a régióban.

Az arab tavasz rezgéshullámai megindultak a Kaukázus és Közép-Ázsia felé. A Szovjetunió felbomlása után a posztszovjet térség eseményei saját belső logikájuk szerint haladtak (még akkor is, ha persze külső játékosok is megpróbáltak beavatkozni), jelenleg viszont már más a helyzet, a külső tényezők egyre erősebbek és jelentősebbek Ukrajnától Közép-Ázsiáig – vagyis a „posztszovjet térség” széthullása, dezintegrációja gyorsuló ütemben folytatódik. Az egyes régiók egyre inkább saját fejlődési pályájukon haladnak, a Szovjetunió újjáépítése lehetetlen.

(Fjodor Lukjanov: Trebujetszja csesztnij broker, globalaffairs.ru, 2016. 04. 07.)