A 2014-es, 2015-ös évek eseményei megmutatták, véget értek azok az idők, amikor legalább a nyár közepén valami nyugalom köszönt be. A kormányok többsége vészüzemben dolgozik. Állandóan oltani kell a tüzeket. Elmosodótt a határ a „külső” és a „belső” között. Nincs olyan ország, mely ne szembesült volna a problémával, hogyan vegye irányítása alá a külső, váratlanul jövő globális tényezőket.

A politika uralma alatt tartja a gazdaságot. A görög válság megoldása az eddig ismert, bevált receptek mellőzésével zajlik. A kellemetlen, de nem halálos államcsőd Latin-Amerikában megszokott jelenség, Görögország „megmentése” azonban úgy zajlik, hogy jövőbeli perspektíva nélkül hagyja az országot. Mindez azért, mert az eurózóna alkotói mindenáron fenn akarják tartani azt a politikai modellt, melyet – ma már ez látszik – úgy alkottak meg, hogy már a kezdet kezdetén komoly strukturális hiányosságai voltak.

Az EU néhány éve még mintaszerű politikai-gazdasági projektnek számított. A 20. század második felében az európai társulás projektje végrehajtotta Nyugat-Európa csodaszámba menő történelmi kibékülését. A siker inerciája lehetővé tette a gyors expanziót. Ma viszont az EU gondjai az egész világ számára fejfájást okoznak.

Görögország a NATO egyik olyan tagja a három közül (USA, Nagy-Britannia), mely betartja a védelmi kiadások előírt mennyiségét. Athén most mégis kénytelen megnyirbálni védelmi kiadásait, ami joggal váltja ki Amerika elégedetlenségét. Washington a hidegháború után abban reménykedett, hogy az Óvilág képes lesz önállóan megoldani a problémáit, azonban újra és újra bebizonyosodott, legyen az a Balkán, a Közel-Kelet, vagy a gazdasági gondok, hogy nem képes erre.

A Közel-Kelet korábbi formájában összeomlott, az „Iszlám Állam” nemcsak fanatikus terroristák gyülevész hada, hanem annak is a jele, hogy a közel-keleti regionális konstrukció rendszere nem működik többé. A terjedő instabilitás újabb és újabb régiókat érint. Szaúd-Arábia kudarca Jemenben azt demonstrálta, hogy nincs olyan cselekvőképes térségi hatalom, mely meg tudná állítani a destrukciót.

A globalizáció folyamata révén a világban zajló folyamatok jobban összefüggenek egymással, hatással vannak egymásra, de a globalizáció nem hozott unifikációt, mint ezt sokan várták. Még a közeli szövetségesek is inkább saját erejükben bíznak.

A Pew Research amerikai cég felmérése szerint Németország, Olaszország, Franciaország lakóinak a többsége nem avatkozna be, ha orosz támadás érné a Baltikumot. Ezzel a lengyel és balti félelmek, miszerint csak magukban és Amerikában lehet megbízni, hirtelen igazolást nyertek.

Új blokkok alakulnak. Az Új Nyugat Amerikát és a transzatlanti kereskedelmi egyezményben részt vevő Európát foglalja majd magában. Az Új Kelet Nagy Eurázsiára terjed majd ki Oroszország és Kína dominanciájával.

„Az atmoszféra hirtelen és kellemetlen irányba változik. A beszélgetések a nagy háborúról , ami még néhány éve is képzelgésnek tűnt, aktív politikai fázisba lépnek. Igaz, egyelőre abban az értelemben, hogy ’nem engedjük’, ’ez nem lehetséges, mert nem lehetséges’. Ám a növekvő instabilitás és a világgazdaság rendszerszintű problémái azt idézik fel, hogy a múltban a nagy konfliktusok gyakran az adott fejlődés zsákutcájából való kitörést szolgálták. Nem azért, mert valaki ezt akarta. Azért, mert mást nem tudtak kitalálni.”

(Fjodor Lukjanov, Sztabilnoszty ragyi vizsivanyija, globalaffairs.ru, 2015. 07. 13.)