Fjodor Lukjanov, a befolyásos külpolitikai elemző szerint semmi meglepő nincs abban, hogy Oroszország lezárta a Déli Áramlat projektet.

Hiszen az Európai Bizottság mindeddig blokkolni igyekezett ezt az európai-orosz vállalkozást. Az EU arról beszélt, hogy politikai kockázatot jelent az Oroszországból érkező gáz, és csökkenteni kell a függőséget az orosz gáztól. Az orosz gazdaság helyzete most nem éppen rózsás, prioritást kell választani. Az energiahodozók ára csökken. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Moszkva nem akar pénzt fektetni egy drága vállalkozásba.

A Déli Áramlat a 2000-es évek szellemiségét tükrözi, amikor Oroszország még abban reménykedett, hogy szorosabb partneri együttműködést tud kialakítani az EU-val, megkerülve – közvetlen és átvitt értelemben is – olyan érzékeny országokat, mint Ukrajna.

A 2000-es évek elején, 2002-2003-ban Oroszország, Németország és Ukrajna tárgyalásokat folytatott egy közös konzorcium létrehozásáról. Ennek a birtokába került volna az ukrajnai gázvezetékrendszer, amit modernizáltak volna, s az orosz gáz szállítása ezen a közös tulajdonú, modernizált rendszeren keresztül zajlott volna. A tervekből azonban nem lett semmi, elsősorban Kijev elutasító álláspontja miatt. Ukrajna ezt követően a majdanok korszakába lépett, a konstruktív tárgyalások befejeződtek.

A kijevi elutasítás után jött el az áramlatok (Északi, Déli) ideje. Moszkva azt hihette, az EU maga is érdekelt a közvetlen gázszállításokban, az útvonalak diverzifikálásában.

Az Északi Áramlat Németország határozott kiállása miatt valósulhatott meg. Berlin fontosnak tartotta, hogy legyen egy Ukrajnától független gázcsöve. Németországnak elég ereje és befolyása volt ahhoz, hogy elcsitítsa az elégedetlenkedőket. A Déli Áramlat fő lobbistája, Ausztria és a többi érdekelt állam azonban nem rendelkezett ezzel a tőkével, különösen az ukrajnai válság fényében.

A kudarc fő oka viszont, hogy 2014-ben Oroszország újraértelmezte külpolitikai prioritásait. A kölcsönös szankciók „sikeresen” aláásták az EU és Oroszország közti együttműködést.

Ezen európai-orosz együttműködés alapjait még az NSZK vetette meg az 1960-as évek végétől. A fejlődő nyugatnémet gazdaságnak fontos volt új energiahordozókat és piacokat találni keleten. 

Németország és Olaszország, az áramlatok célállomásai voltak leginkább érdekeltek a szovjet/orosz energiahordozókban.

Jelenleg azt láthatjuk, hogy Németország átértékeli az 1960-as években kezdett keleti politikát. Ennek sok oka van: az új energiaforrások megjelenésétől kezdve az európai vezetővé válásig. Moszkva is új keleti politikába kezd viszont most, Kína, Törökország, Irán lesznek a jövő fontos partnerei. Oroszország Ázsia felé való nyitása ésszerű döntés, különösen, hogy maga a Nyugat kívánja Ázsia felé lökni Oroszországot.

(Fjodor Lukjanov: Vosztocsnaja polityika – tyeper rosszijszkaja, globalaffairs.ru, 2014. 12. 02.)