A hidegháború vége? Ugyan! Az Egyesült Államok és Oroszország tovább versenyeznek, immár a fekete aranyért.

Milánó – „Urald a kőolajat, és uralni fogod a nemzeteket is!” – mondta annak idején a legendás Henry Kissinger, az Államok egykori külügyminisztere Nixon és Ford adminisztrációjában, a Pentagon évtizedes tanácsadója, akinél kevesen tudják jobban, hogyan is kell szuperhatalomként megjelenni a nemzetközi erőtérben. Stefano Casertano, a fiatal külpolitikai elemző, a római Luiss és a New York-i Columbia egyetemek egykori hallgatója nagy érdeklődésre számot tartó könyvet publikált „Versenyfutás az utolsó hordóig” címmel (Francesco Brioschi, p. 290. 19 €). „Különböző tudományterületeket átfogó, alaposan kidolgozott, sokrétű, igazi interdiszciplináris munka” – méltatta ifjú kollégája szintézisét Giulio Sapelli a kötet bevezetőjében. A sok éves kutatás középpontjában álló kérdés mindenkit érint, hiszen arra keresi a választ, hogy a sokat hivatkozott hidegháborús korszak valóban véget ért-e a Szovjetunió felbomlásával. (Fülünkbe csenghetnek Francis Fukuyama azóta már világhíressé vált szavai, melyek szerint „A történelem véget ért!”). Casertano nem osztja a mainstream amerikai filozófus-közgazdász gondolatait, mivel érvelése szerint a legutóbbi orosz-ukrán gázvita során fél Európa saját bőrén tapasztalhatta meg Moszkva erejét, amikor hosszúra nyúlt, pattanásig feszült tárgyalássorozat után, az elmaradt és soha ki nem fizetett energiahordozók okán a putyini kormányzat több, mint határozottan elzárta a csapokat.

A nagy játék – Alaposan szemügyre véve, részleteiben elemezve a világhatalmi kirakósjáték leginkább instabil elemeit, a szerző arra a következtetésre jut, hogy az Egyesült Államok és Oroszország rivalizálása nem szűnt meg, pusztán áttevődött az új területek – elsősorban ideológiai – meghódításáról a feltörekvő piacok és mindenekelőtt a kőolaj illetve más elsőrendű energiaforrások feletti ellenőrzésre. Ahogy a könyv végén olvashatjuk, a „Szovjetunió bukása nem jelentette az orosz geopolitika felszámolását, nem módosította annak lényegét, mindössze egy szükségszerű átrendeződés kulcsfontosságú tényezőjeként szolgált.” Utóbbi, mint tudjuk összefüggött az ázsiai és európai területeket átfogó kontinensnyi ország természeti kincsei, a földje mélyén rejtett nyersanyagok újbóli felosztásával, az országhatáron belüli erővonalak átalakulásával.

Új kihívások – A fentiek ismeretben nem meglepő, hogy Obama mint új szereplő érkezése és a látszólagos, „Putyin cárral” ápolt konfrontációmentes viszony ellenére a két nagyhatalom tovább folytatja a „nagy játékot” (~ the great game) a szokásos eszközök, kísérők – kémkedés, globális üzletek, diplomáciai egyeztetések valamint katonai beavatkozások - teljes felvonultatásával. Stefano Casertano, aki többek között a Joseph Stiglitz vezette Carter Institue és a Jeffrey Sachs nevéhez köthető Millenium Villages projekt tanácsadója különös alapossággal összeválogatott, bőséges, javarészt levéltári dokumentumok bemutatásával megragadó képet fest a kelet-európai rendszerváltások óta eltelt húsz évről, melyet a hidegháború második felvonásának állít be. A jelen ismeretében nem meglepő az állítás, ha mindezt a bipoláris világrend széles körben elfogadott felbomlása óta lepergett két évtized nagy történetének nevezzük. Casertano külön fejezetet szentel a legfontosabb, az olajiparágban érdekelt menedzserek, vállalati vezetők elképzeléseinek, így kitér az 1962-ben tragikus körülmények között elhunyt Enrico Mattei, az Eni egykori legendás alapító-vezérigazgatójának pályájára és ideáira. Természetesen nem maradhat ki a két rivális vezetékrendszer, a Déli Áramlat és a Nabucco összehasonlítása sem, hiszen meglátása szerint ez a párharc hosszú távon kiegyenlítheti a kitermelők és az importőrök közti erőegyensúlyt – itt kimondva- kimondatlanul Oroszországra utalva. E módon, követve a szerző logikáját, jobban megérthető a két szuperhatalom versengése, és azon országok sorsa is, melyek a Kaszpi-tengertől a Vörös-tengerig hol főszereplőként, hol mellékkarakterként ültek le a főasztal mellé a soron következő kártyaleosztáshoz. Az iráni 1979-es iszlám forradalom, Gorbacsov Szovjetuniója és Reagen Amerikája közti végső kötélhúzás egészen Putyin és Obama leendő kapcsolatáig felfűzhető arra a logikai szálra, amely megszakítás nélkül húzódik végig az 1945 utáni világtörténelmen, egyúttal jelezve, hogy a hidegháborút éltető, mozgató erők még véletlenül sem szűntek meg dolgozni. Az ideológiai tér helyett az energiahordozók feletti minél nagyobb és biztosabb uralomért futnak versenyt a felek, de még nagyon messze vannak a célszalagtól. Ki tudja, mikor érik el azt – ha elérik egyáltalán.

Az oroszvilág.hu hamarosan recenziót közöl a műről.