Az amerikai Time magazinban jelent meg Simon Shuster elemzése Oroszország és az Egyesült Államok javuló viszonyáról, arról, hogy Washington és Moszkva közeledése nyomán a posztszovjet térség országai elveszítik korábbi fontosságukat az amerikai külpolitika szemében, ami Oroszország „visszatéréséhez” vezet a régió országaiban. Az alábbiakban ezt ismertetjük.

Öt évvel ezelőtt „színes forradalmak” hulláma borította el a posztszovjet térséget, sorra, egymás után buktak meg az oroszbarát vezetők Grúziában, Ukrajnában, majd Kirgizisztánban, helyüket nyugatbarát politikát folytató politikusokkal felváltva: „Emögött mindig az Egyesült Államok támogatása állt” – írja Shuster.

Jelenleg ezzel éppen ellentétes folyamatokat észlelhetünk. Ebben az évben két országban is politikai változások történtek, Ukrajnában és Kirgizisztánban, a „narancsos” és a „tulipános forradalmak” vezetőit olyan politikusok váltották, akik jóval lojálisabbak Moszkvához elődeiknél. Egyedül Mihail Szaakasvili grúz elnök maradt talpon a „forradalmi” vezetők közül, ám ő olyan elszigeteltségben van, mint még soha, és kétségbeesetten kéri Washingtont, hogy ne engedjen szabad kezet Moszkvának.

Barack Obama nincs könnyű helyzetben, hiszen elődje George W. Bush posztszovjet politikájának örökségét kellett átvennie. A republikánus adminisztráció viszonyát Moszkvával pedig igencsak beárnyékolta, hogy Washington támogatta a „forradalmi” kormányzatokat.

Shuster szerint az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak három dologra kellene ügyelnie Oroszország-politikájában: nem kell erőltetni a volt szovjet tagállamok beléptetését a NATO-ba; nem kell nyíltan támogatni az oroszbarát kormányok megdöntését célul kitűző ellenzéket; és konzultálni kell Moszkvával, mielőtt bármilyen politikai, főként pedig katonai lépést tesznek a posztszovjet térségben. A Bush-adminisztráció mindhárom kritériumot látványosan ignorálta, minek következtében az amerikai-orosz viszony 2008-ra mélypontra jutott.

A NATO orosz politikája jelentősen megváltozott az utóbbi időben. Rasmussen NATO főtitkár már egyenesen azt szeretné, hogy az Északatlanti katonai szervezet az oroszokkal közösen valósítsa meg a rakétapajzs ötletét. Ma már szó sincs arról, hogy – mint két éve - Grúziát és Ukrajnát megpróbálják betolni a NATO-ba. Washington elvetette a Bush által tervezett közép-európai amerikai rakétavédelmi rendszer ötletét is.

Az Egyesült Államok már nem avatkozik be az ukrán belpolitikába, mint tette ezt 2004-ben a „narancsos forradalom” idején. Jelentősen csökkent a Grúziának nyújtott támogatás is. A 2008-as grúziai háború fordulópont volt Amerika politikájában. Világossá vált, hogy Oroszország kész fegyverrel is megvédeni érdekeit, s ha az USA folytatja a szembenállás politikáját, háborúba keveredik Oroszországgal, s ezt még a Bush-adminisztráció sem vállalhatta fel.

Az USA ma már teljes jogú partnerként fogadja el Oroszországot, s ennek kézzelfogható eredményei is vannak. Megszületett az új START megállapodás, Oroszország hozzájárul az afganisztáni hadműveletek folytatásához.

Obama elnök a washingtoni nukleáris konferencián nem volt hajlandó négyszemközt találkozni Szaakasvili grúz elnökkel, arra viszont jutott ideje, hogy face to face tárgyaljon az „oroszbarát” Viktor Janukovics ukrán államfővel.

Szaakasvilinek nem marad más, mint a nosztalgia. Tbilisziben utat neveztek el George W. Bushról, a grúz elnök visszasírja a republikánus kormányzatot, amely gátat vetett az „orosz agresssziónak”. Szaakasvili szerint a Nyugat megengedőbb politikája helytelen. Véleménye szerint az oroszok ezt a „gyengeség jelének” tekintik.

Valóban úgy tűnik, mint ezt az ukrajnai és kirgizisztáni események mutatják, hogy Oroszország „visszatérése” figyelhető meg a posztszovjet térségben. Amerikát viszont ez egyelőre nem zavarja, hiszen számára jelenleg sokkal fontosabb az Oroszországgal való jó viszony ápolása, mint az oroszokkal konfrontálódó politikai erők támogatása.

Ami pedig a „színes forradalmakat” illeti, nos, ezek megfakultak.

(Simon Shuster: Russia Reclaims Influence, U. S. Doesn’t Object, time.com)