„Sztálin a génjeinkben van”  - Interjú Viktor Jerofejevvel

                                      (Kissé rövidítve)

A német Der Spiegel hírmagazin interjút készített Viktor Jerofejevvel, a mai orosz irodalom egyik fenegyerekével abból az alkalomból, hogy Németországban megjelent legújabb könyve, Az Akimudák,  irodalmi szatíra Oroszországról.

Az orosz széplány és A jó Sztálin szerzője azt mondja az interjúban, hogy új könyve regény az emberi lélekről és a természetről. „Minden ember esetében érvényes, hogy a halottak valamiképp uralkodnak rajta, s akadályozzák a jövőbe vezető útját. Ezt a felismerést most egy egész országra alkalmazom, hogy megmutassam: Oroszország a halottak országa. Az 1917-es kommunista forradalom után gyakorlatilag nem voltak rendes temetők. A polgárháború idején sok hulla a földeken enyészett el. A falvakban időnként alig maradtak férfiak, hogy a halottakat elföldeljék. Tömeges kivégzések voltak és tömegsírok. Megölték az embereket, mert valaki a másiknak a hivatalát, a lakását vagy a feleségét akarta. Ezért Oroszországban minden halott sértett. A halottak békétlenségben élnek velünk.”

A Spiegelnek arra a közbevetésére, hogy mintha a pszichoanalízis egyik alaptételét hallanák: aki nem vallja be múltját, azon  a múlt kíméletlenül keresztülgázol, Jerofejev azt mondja, hogy igen, annak, aki meg akarja érteni a történelmet az elemzés és a józanság erényére van szüksége. „Ez a képesség nálunk nem nagyon elterjedt. Ebben az orosz értelmiség is hibás, sokan közülük hisznek Rousseauban és az ő természeti emberében. Turgenyev ezt az Apák és fiúkban Bazarovval úgy mondatja ki, hogy ’az ember jó, csak a körülmények rosszak’. Mindig csak a körülményeket firtatjuk, s nem az embert. A cárt ki akartuk cserélni a szocializmusra, aztán a szocializmust a kapitalizmusra, most meg a putyinizmust  valami tisztességesebbre.”

Jerofejev azonban mindennek ellenére azt vallja, hogy az oroszországi problémák egy író számára kincset jelentenek. „Ha jobb lenne itt az élet, elveszteném műveim táptalaját. Ha nem lennék író, szívesebben élnék Berlinben vagy Párizsban. Az írók olyanok, mint a régi rádiókészülékek, amilyenek a nagyapók és a nagyanyók dácsáin vannak. Elfordítod a gombot, s először csak zúgást hallasz, s csak aztán, egészen messziről, hangokat. Az író feladata az, hogy befogja a hullámokat. Ha rosszul hallgatsz bele magadba és a világba, amely körülvesz téged, másnap kínos reggelre ébredsz. Kiderül, hogy mindaz, amit írtál, csak kitalálás. Ha azonban jól odahallgatsz, megtalálod a témádat. Számomra ez a halál.”

„A kérdés – fejtegeti Jerofejev -, hogy mit kell kezdenünk az életünkkel, mivel létezik a halál, szörnyen komoly. Manapság könnyebb a mobiltelefonjainkkal bánni, mint kiismerni magunkat az élet értelmének kérdésében. A Nyugat egy agnosztikus mocsárhoz tévedt, amelyben minden metafizikai gondolat elsüllyed. Oroszországban éppen ellentétes a helyzet. A Szovjetunió bukása után mindenki rávetette magát a metafizikára….Nekem azonban sem a nyugati agnoszticizmus, sem az orosz misztikum nem passzol.”

A Spiegel azután arról kérdezgeti Jerofejevet, hogy miért fordul elő könyveiben oly gyakran Sztálin és uralma.  „Sztálin beásta magát a génjeinkbe. Mindig megpróbál feltámadni. Ne feledje, hogy  az 1917-es októberi forradalom után megölték a legjobbakat: a legjobb arisztokratákat, a legjobbakat a burzsoázia köréből, a legjobb tiszteket, a legjobb parasztokat, sőt, a legjobb munkásokat is. Mi, köztük én is, csak a megmaradt legjobbak vagyunk a megmaradt rosszak közül. Egy nép ilyen génekkel fogékony Sztálinra, Sztálin az én génjeimben is nyomot hagyott.”…”Az élményeimből egyenes út vezet a könyvemhez. Képzelje csak el: apám megmutatta nekem, a gyereknek Sztálin bebalzsamozott holttestét. Borzalmas volt. Apám elvitt a mauzóleumba másfél, vagy két évvel Sztálin halála után. Hétéves lehettem. Apám akkor Vjacseszlav Molotov külügyminiszter asszisztense volt, és belépőket kapott a mauzóleumba, úgy, ahogy mások színházjegyet kapnak ajándékba. Ketten feküdtek ott, mint egy duplaágyban: Lenin és Sztálin. Hatalmába kerített a haláltól való félelem. Lenin és Sztálin volt a két legfontosabb hulla az életemben. Ezután hamarosan Párizsba költöztünk, ahol apám szovjet kultúrattasé lett. S amikor előjött azzal az ötlettel, hogy nézzük meg Napóleon sírját az Invalidusok dómjában, sikeresen ellenálltam.”

A Spiegel újságírója azt is megkérdezi Jerofejevtől, hogy miként lett ellenzéki már elég korán. „Életem első évei egybeestek Sztálin utolsó éveivel. Boldog gyerekkorom volt, nagyanyám örült az étvágyamnak, ha reggelire megettem egy egész doboz fekete kaviárt. Rettenetesen jól éltünk az ötvenes évek elején Moszkvában. A sztálinizmus nekem apám pompás szolgálati kocsijait jelentette. Ebből a paradicsomból kerültünk Párizsba. Apám hamarosan megismerkedett sok művésszel, az asztalunknál ült Picasso és Chagall. Nem volt világos, hogy a sztálini gyerekkor, vagy a franciaországi volt-e a szebb. Aztán amikor 12 éves koromban visszatértünk Moszkvába, megértettem, hogy itt minden katasztrófa. Moszkva központjában emberek éltek pincékben patkányokkal együtt…”

A Spiegel az interjúban úgy jellemzi Jerofejevet, hogy nyugatias orosz, aki hisz a demokráciában. Mégis miért mondatja új könyvében az elbeszélővel, hogy az oroszoknak el kellene rendelni a demokráciát, mégpedig olyan szigorúan, mint amilyen szigorral Nagy Katalin rendelte el az orosz parasztoknak az utált krumplit. Jerofejev nem tagadta, hogy ezt valóban így gondolja. „Putyin valószínűleg liberálisabb, mint az orosz lakosság 80 százaléka. A többség itt, ebben az országban keményebb kurzust akar a külföldiekkel szemben, a többség a halálbüntetés újrabevezetését akarja. Ezért lenne szükség egy erős politikai akaratra, amely keresztülvinné a demokráciát. Alekszandr Puskin mondta a 19. században, hogy Oroszországban az egyetlen európai a kormány. Ez a mára is érvényes, sajnos.”

Nem Putyin, hanem a nép a probléma  - csodálkozik a Spiegel újságírója. Interjúalanya szerint „ha az egész Nyugat diktátornak, vagy félig diktátornak tekinti Putyint, s ő pedig liberálisabb az orosz lakosság 80 százalékánál, akkor kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Másrészt tanúi vagyunk a nyugati értékek erősödésének is. Az emberek egyre jobban értik a nyugati könyveket és filmeket, sokan tiltakoztak a választási csalások miatt, az emberek beleszólást akarnak”.

A Der Spiegel szerint az orosz történelemben mindig is jelen volt a vágy egy erős cár után. Sztálin végül is nem volt más, mint egy erős cár. Putyin jó, vagy rossz cár – hangzik a kérdés, Jerofejev válasza pedig imígyen: „Putyin egyáltalán nem cár. Egy ember kevés öntudattal. Putyin nem tudja igazán eldönteni, hogy ki akar lenni. Állandóan elsüllyed a semmiben. Ezt az ürességet hol ezzel, hol meg azzal a tartalommal tölti meg. S mivel maga az ország állandóan tétovázik, hogy merre is menjen, ez az ingadozó Putyin nem jó nekünk. Igen, a KGB-ezredesből egy rendkívüli politikus lett, de nem tanulta meg a nyilvános cselekvést. Nem olvas. Vannak olyan pillanatok, amikor semmi kivetnivalót nem találok benne, máskor meg teljesen közömbös vagyok vele szemben. Amikor azonban azt látom, hogy ez a nyilvánvalóan rosszul nevelt ember milyen dühvel üldözi az olyan embereket, akik nem osztják a véleményét, akkor aztán már felteszem a kérdést: ki is kormányoz bennünket? Ha egy ember a gyerekkorában nem kapott eleget, egész életében éhes lesz. Egy nagyon egyszerű körülmények között felnőtt valaki számára Oroszországban nagyon nehéz átfogó képet alkotni a világról, s ez nem csak Putyin számára probléma”.

A Der Spiegel arra is kíváncsi, hogy Jerofejev véleménye szerint húsz évvel a Szovjetunió széthullása után Oroszország és a Nyugat ismét távolodik-e egymástól. Az író szerint „Európa a legszívesebben nyugdíjba küldené Putyint, s azokkal rokonszenvezik, akik a másfél évvel ezelőtti tömeges tiltakozásokon azt kiabálták, hogy Putyint a legszívesebben a rács mögött látnák. Putyinnak jó a hallása, s megérti, hogy ez nem vicc volt. Miért kellene neki országát Európa felé kormányozni, amikor Európa ki akarja szorítani a hatalomból. Ha én Putyin helyében lennék, én sem szeretném ezt az Európát…Putyin nem diktátor, mint amilyen Sztálin volt, kompromisszumokra kényszerül…”

Jerofejev szerint különböző Oroszországok vannak, a nacionalista, a kommunista, a vallásos. „Úgy gondolom egyébként, hogy nem a kommunizmus, vagy a fasizmus visszatérése jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem az ortodox egyház megerősödése. A szél Oroszországban különböző irányokból fúj. Put

yin eltávolít bennünket a Nyugattól, mások közelebb hozzák Európát, az ellenzéki mozgalom például. Moszkva az elnökválasztáson Putyin ellen szavazott. Putyin úgy él a Kremlben, mint egykor Napóleon, aki benyomult egy  városba, ami nem volt az övé ”.

Jerofejev úgy véli, hogy Nyugatnak gondosan figyelnie kell. A legnagyobb hiba, amit a Nyugat elkövethet: Oroszország elszigetelése. „Ne felejtsék el, hogy én itt a legnagyobb nyugalomban, az éjszaka kellős közepén a Spiegel kérdéseire válaszolok, s nem kell attól félnem, hogy a KGB holnap kihallgat, s azt akarja tudni, hogy a Spiegel miért engem interjúvol, s miért nem a külügyminisztert. Azt se felejtsük el, hogy az oroszok manapság szabadon utazhatnak. Egy héttel ezelőtt még szabadságon voltam Olaszországban, Portofinóban, egyszerűen felkerekedhettem, s visszajöhettem”.