Interjú a zsidó-lengyel származású íróval, Marek Halterrel - Corriere della Sera 

„Így Moszkva megértette, hogy szüksége van Varsóra”

Rögtön a szmolenszki tragédia után, sokan gondolták, „már megint az oroszok”, de utóbbiak elfogadva a közös nyomozás tényét, tisztáztak minden kételyt. 

„Hogy megértsük a Lengyelországot sújtó tragédia és gyász jelentőségét – magyarázza a Corriere újságírójának a francia állampolgárságú író Marek Halter, aki maga is lengyelnek született 1936-ban, és a gettóból menekült meg a vészkorszak borzalmai után – hozzá kell illesztenünk a szmolenszki eseményeket Közép-Kelet-Európa történelmének egészéhez, nem elfeledve azt az állítást, mely szerint amennyiben a történelem események folyamának objektíven rekonstruálható egysége, akkor az emlékezet, az emberi memória szükségszerűen válogató, szelektív munkát végez. Európa nyugati és keleti fele teljesen különböző emlékeket őriz a múlt századról.”

Milyen súllyal esett latba a fent említett válogatás a múlt történései között a szmolenszki tragédia megértése, feldolgozása során?

„A két ország ősi rivalizálása illetve a szovjet elnyomás és politikai-katonai dominancia évei mély nyomokat hagytak a lengyel közösségi tudatban. Önmagában a tény, hogy Lech Kaczinsky elnök delegációja éppen útban volt Katyn felé, ahol annak idején Sztálin megsemmisítette a lengyel katonai és intellektuális elitet, sokakban ismét felidézte a soha el nem múló kételyt, gondolatot, »már megint az oroszok voltak«. Pontosan innen, ebből a történelmi közegből eredtek az első órák találgatásai: mégis ki húzhatott volna hasznot azon politikai vezető halálából, aki hitte az amerikai rakétavédelmi pajzs létének szükségét, hogy így védje meg hazáját attól az Európától (is), mely többször is eladta azt az ellenségnek: a (náci) németeknek és a szovjeteknek. Újra feléledt, erőre kapott az ellenséges támadástól való korszakos félelem, de ezeket a visszhangokat az orosz fél helyesen és gyorsan hallotta ki a panaszos kórusból. Moszkva azonnal felismerte a kényes helyzet különlegességét, és elfogadva a közös nyomozás tényét, félretett minden korábbi büszkeséget, amely hátráltathatta volna a baleset tisztázását. Oroszország ezzel lényegében elismerte a lengyel fél történelmi emlékeken, tapasztalatokon nyugvó aggályait, és maga lépett először, hogy elűzzön minden, személyét, az országot és az orosz népet környékező gyanút.”

Mi lehet az orosz-lengyel közeledés eredménye?

„Az esemény rendkívül összetett. Nem lehet kizárni, hogy hosszú távon az átélt trauma, nemzeti megrázkódtatás feléleszti a régi ellenségeskedést. Ahogy Freud mondta, mi emberek történetekből és feledésből lettünk összegyúrva. A következmények – tűnjenek bár olyannyira logikusnak is – nem mindig borítékolhatók. Lengyelország ma már az Európai Unió egyik vezető állama. A játék tétje immár túl nagy. Moszkva nem engedheti meg, hogy magára haragítsa a lengyeleket, de Varsónak is vigyáznia kell, hogy ne veszítsen pozíciókat ebben a roppant kényes hatalmi erőtérben, hiszen Európának szüksége van Oroszországra.”

Ugyanakkor nem egyeznek a vélemények az újra fellelt lengyel nemzeti egység módja és helyszíne kapcsán sem. Az elnöki pár Wawelben rendezett búcsúztatása és temetési szertartása megosztotta a lengyel közvéleményt és az értelmiségi hangokat egyaránt.    

„Wawel mint helyszín és mint szimbólum nem volt jó választás, hiszen megerősítette a lengyel katolikus egyház átpolitizáltságát. Másrészről minden európai állam valamely központi mag, egység köré építette a saját identitását. A németek a közös nyelvre, Franciaország a világiasságra és a jakobinus hagyatékra, míg Lengyelország az egyházra, mely a szláv törzsek egységének letéteményese és az államiság kialakulásának kulcstényezője volt. III. (Sobieski) János lengyel király állította meg az oszmán-török seregeket Bécs alatt, megmentve ezzel a Császárvárost. A lengyel katolikus egyház egyben komoly, megkerülhetetlen harcos, küzdő szervezet a történelemben, hiszen kivetette a részét nemcsak a törökök elleni csatákból, de a nácik és a szovjetek szembeni ellenállásból is. Stanislaw Dziwisz püspök követi II. János Pál néhai pápa kijelölte utat, vele könnyen párba állítható. Megfelelve az ország katolikus hagyományainak, a Szolidaritással együtt tett és küzdött a szovjet elnyomás ellen. A döntés, hogy Wawelben helyezzék örök nyugalomra azt a hivatalban lévő elnököt, aki éppen Oroszországba tartott Katyn évfordulója okán, újra megidézi ebben a történetben azt a kulturális hagyományt, melyben Wawel mint a függetlenség szimbóluma jelenik meg. Nem beszélve arról a népről, melyet Európa mártírjaként könyvelt el a sors, és arra kényszerítette, hogy csökönyös kitartással védje meg saját kultúráját, miközben önnön maga csak gyenge hódításokra volt képes.”

A katolikus egyház számára oly nehéz időszakban, éppen Lengyelországban bontakozik ki az a harcos mozgalom, mely a keresztény hit egyik utolsó európai bástyájának védelmét tűzte zászlajára.

Természetesen a hívő körök és maga a katolikus egyház is komoly aggodalommal tekint a fiatalokra, hiszen többségük elfordul a vallástól, vagy egyáltalán nem is érinti meg az. Ez egész Európára jellemző folyamat, hiszen az abortusz és az óvszer használata széles frontot nyitott, melyben a leginkább liberális katolikus csoportok és a szélsőségesen ortodoxok (mint a Radio Maryja) ugyanazon az oldalon állnak – legtöbb esetben szemben az ifjúság igényeivel. Még a teljesen visszafogott, Wawel helyszínét ellenző vélemények is érezhető zavart okoztak a világi körökben. A vallásosság és a világi látásmód közti küzdelem nem várt formákat öltött. Rövidtávon az egyház nyerheti meg ezt a párviadalt, de a későbbiekben a társadalmi elégedetlenségek és frusztrációk a laikusok oldalára billenthetik a mérleget.