Daron Acemoglu és James Robinson nagyhatású könyvében (Why nations fail: the Origins of Power, Prosperity and Poverty) a posztindusztriális gazdaságok jellemzésekor különbséget tesznek az extraktív és inkluzív államok között – írja a Vedomosztyiban megjelent tanulmányában Alekszandr Etkind, Kazanyban és Cambridge-ben tanító professzor.

Az extraktív államokban az (katonai) elit és a népesség között jelentős különbség van. Az elit begyűjti a néptől a javakat, szükség esetén pedig erőszakot alkalmaz vele szemben, és nem utolsósorban ügyel arra, hogy a határok ne mosódjanak el az elit és a nép között. Erre tipikus példa az Orosz Birodalom a XIX. század közepén: a paraszti népesség röghöz kötése megbízható módon garantálta az elit és a nép elválasztását.

Ezzel szemben az inkluzív államokban nincsenek társadalmi vagy egyéb korlátok. Az elitet meritokrácia formálja – ellentétben a perifériák kontraszelektált, szövevényes érdek- és kapcsolati hálók útján fenntartott  elitjeivel – s az elit összetétele folyamatosan változik.

A történelem azt mutatja, az inkluzív államok gazdaságilag is versenyképesebbek, mint az extraktív modell.

Létezik azonban egy harmadik út is – a gazdag nyersanyagkincsekkel rendelkező szuperextraktív államoké. Ezekben az államokban az elit vezényli le a nyersanyagokkal folytatott külkereskedelmet, a lakosság bevonása nélkül. A szuperextraktív államokban az elit nem a lakosságot sarcolja, csak a nyersanyagkereskedelemből származó hasznot fölözi le (ezekre az államokra jellemző az alacsony adó. Ezzel szemben a magas adóbevételre alapozott politika a társadalom magas hatásfokú termelékenységét feltételezi, és a társadalom kontrollját a pénzek elosztása fölött). A szuperextraktív államokban a lakosságnak is lehetősége van arra, hogy jól éljen. Ez fontos különbség a extraktív modellel szemben – mint például a jobbágyfelszabadítás előtti Orosz Birodalom – ahol gigászi különbségek voltak az elit és a nép életmódja között. A szuperextraktív államokban az elit folyamatosan gondját viseli a lakosságnak, de egyben kontrollt is gyakorol felette.

Mivel az adók alacsonyak (egykulcsos, alacsony adó), a társadalomnak kevesebb lehetősége van a kontrollra. Acemoglu és Robinson szerint, amikor az állam adót szed be, egyfajta szerződést köt az állampolgárokkal. Minél nagyobb az adóbevétel, a társadalom annál inkább igényli az állami bevételek igazságos elosztását, az állami jövedelmek feletti rendelkezést. Az elit kénytelen kompromisszumokat kötni, racionalizálja kiadásait, többet fektet közjavakra, oktatásra, tudományra, ami kedvez a modernizációnak. A modernizáció új javakat állít elő, ami jót tesz az elitnek és a népnek is.

Az alacsony adókkal működő szuperextraktív állam azonban nem függ az adófizetőktől. Az elit nem a gazdaság termelékenysége igazán fontos, hanem a világpiaci nyersanyagárak alakulása. Ezekben az államokban az egyes ember jogai és kötelességei attól függenek, milyen közel áll a nyersanyagforrásokhoz. Az elithez való tartozás lassan örökletessé válik. Ezekben a társadalmakban egy sajátos moralitással rendelkező elit alakul ki, amely - jellemzően népmegvető módon, tehetjük hozzá - természetesnek tartja a hegemóniáját más emberek fölött (opricsnyik, csekista stb.)

A szuperextraktív államokban a lakosság elsősorban nem a saját munkájától várja boldogulását, hanem az elit jóindulatától. Ezek az országok érzik lemaradásukat a fejlett világtól, s nem értik, hogy gazdag erőforrásaik ellenére miért maradnak le. Az ilyen közegben könnyen honosodhat meg egy misztikus-nacionalista ideológia.

(Alekszandr Etkint: Mehanizm demogyernizacii v szirjevom goszudarsztve, Vedomosztyi, 2013. 05. 24.)