Ma tölti be 75. életévét Iszlam Karimov, Üzbegisztán elnöke, a posztszovjet térség legidősebb államfője. A kazah Nurszultan Nazarbajev mellett Karimov az egyetlen elnök a FÁK országok vezetői között, aki a szovjet idők óta áll köztársasága élén. Danyiil Kiszlov, a ferghana.ru főszerkesztője szerint Karimov uralma a meg nem valósult reménységek kora Üzbegisztán számára.

Az 1938-ban született Iszlam Karimov 1964-ben lépett be a Szovjetunió Kommunista Pártjába, 1989-től Üzbegisztán Kommunista Pártjának első titkára, 1990-től Üzbegisztán első és eddig egyetlen elnöke. Iszlam Karimov ideje a nagy remények és keserű csalódások korszaka Üzbegisztán történetében – írja Danyiil Kiszlov.

Iszlam Karimovot 1989-ben Gorbacsov emberének tartották, ám a Szovjetunió szétesése után a nyilvánosságot elfojtották, a politikai konkurensekkel leszámoltak Üzbegisztánban. Karimov politikai ellenfelei ma vagy börtönben ülnek, vagy külföldre menekültek.

A TV-ben megjelenő Karimov azonban a gorbacsovi korszak szellemiségében beszél: a demokrácia, szólásszabadság, emberi jogok fontosságát hangsúlyozza, miközben totális állami cenzúra tartja pórázon a sajtót.

Miközben elítéli a személyi kultuszt, a média az ő dicséretét zengi. A látszatparlament az ő akaratának engedelmeskedik.

Miközben a szovjet „gyarmati” múlttól való megszabadulás szükségességét hirdeti, kormányzása sokkal inkább szovjet jellegű, mint Putyiné vagy Nazarbajevé.

Hatalomra kerülése óta a piacgazdaság kiépítéséről beszél, ami ma sem történt meg. Üzbegisztán az egyetlen posztszovjet ország, ahol csak a feketepiacon lehet valutát kapni, a gyapotmezők termését kényszermunkával takarítattják be iskolásokkal, tanítókkal, orvosokkal.

Karimov a nemzetiségek közötti béke szószólója, miközben az oroszok tömegesen hagyták el Üzbegisztánt. A jól képzett oroszok távozása után gyárak, ipari üzemek álltak le.

„Üzbegisztán soha nem fog senkitől sem függeni” – szól az egyik karimovi tanítás. Mégis, üzbégek tömegei kénytelenek elhagyni a nincstelenné vált országot, hogy Oroszországban keressnek munkát.

Való igaz, Karimov az „iszlám terrorizmus” esküdt ellensége. A hírhedt Zsaszlik börtön tele van „vallási szélsőségesekkel”. Másfelől viszont, mivel az országban nincs tényleges politikai ellenzék, egy rendszerellenes lázadás csakis a zöld zászló alatt lehet majd lehetséges.

Olyan, mintha Karimov nem is lenne már ura a helyzetnek. Informátorai mintha csak a szépet és a jót közölnék vele. „Az öregedő taskenti kán épp olyan messze van a valóságtól, mint a kései Brezsnyev.”

Karimov a ’90-es évek közepén még valóban népszerű volt. De amikor harmadik elnöki ciklusát is megkezdte, nyilvánvalóvá vált, hogy Üzbegisztán az örök és beteljesületlen ígéretek földje marad. Az állami propaganda egyre erőtlenebb az internet korában, a monarcha belelövethet ugyan a tömegbe, mint tette ezt 2005-ben Andizsánban, amivel meghosszabbította uralmát, de a történelem ítélőszéke elé áll majd emiatt.

Karimov uralma ma már csak a rettegésen és a véren alapszik, az egykor szép jövő előtt állónak mondott Üzbegisztán egyre mélyebbre süllyed. S ma már az sem világos, Karimov hatalomban maradása vagy távozása jelentene-e nagyobb tragédiát az ország számára?

(Danyiil Kiszlov: Agonyija Iszlama: Prezigyent Uzbekisztana Karimov zagnal v isztoricseszkij tupik szebja i szvoju sztranu, ferghana.ru, 2013. 01. 30.)