Éppen öt éve zajlott az utolsó „színes forradalom” a posztszovjet térségben, Kirgizisztánban, ahol a „tulipános forradalom” eredményeképpen az ellenzék egyik vezetője Kurmanbek Bakijev szerezte meg a hatalmat a Moszkvába menekülő Aszkar Akajev elnöktől. A kirgiz „tulipános forradalom” eseményei sokban emlékeztettek a korábban Tbilisziben (2003) és Kijevben (2004) történtekre. Azaz a választások után, megkérdőjelezve az eredményeket, tömegek vonulnak ki az utcára, a megmozdulások eredményeképpen, új választásokat kiírva megdöntik a korábbi „antidemokratikus” és persze „oroszbarát” rezsimeket. A „színes forradalmak” okairól és alkonyáról a gazeta.ru hasábjain írt elemzést Fjodor Lukjanov, az „Oroszország a nemzetközi politikában” c. lap főszerkesztője.

A „színes forradalmak” a 2000-es évek geopolitikájának egyik legérdekesebb fejleményei. Lukjanov szerint ideje a „színes forradalmak” kapcsán szakítani az eddig leginkább elterjedt két magyarázattal, azaz, miszerint a „színes forradalmak” az amerikai hírszerzés összeesküvései voltak (ezt főként Moszkvában hangoztatják), illetve azzal, ami szerint a színes forradalmak a „demokrácia diadalai” lettek volna (ez elsősorban Nyugaton hangzik el).

E leegyszerűsítő magyarázatokkal szemben, véli Lukjanov, számos objektív ok vezetett a „színes forradalmakhoz.”

Először is: a posztszovjet politikai elitek első generációja a 2000-es évek elejére kimerítette tartalékait. Az általuk kialakított rendszerek nem járultak hozzá országaik fejlődéséhez – véli Lukjanov. A helyi vezető elitek (Grúziában és Kirgizisztánban) egyre csak húzták távozásukat, a megújulást, minekutána nem maradt más út, mint a „forradalmi” megoldás.

Másodszor: 2003-2004 folyamán a megerősödő Oroszország megkezdte a posztszovjet térségben elvesztett befolyása helyreállítását. Eközben a Nyugat is expanzióba kezdett, ami az érdekek ütközéshez vezetett.

Harmadszor: az USA neokonzervatív vezetése a 2000-es évek közepén globális kampányba kezdett a „demokrácia terjesztése” érdekében. Ezen világméretű kampányban az összes lehetséges eszközt bevetették, kezdve a háborútól (Afganisztán, Irak), egészen addig, hogy többpárti szavazás bevezetésére kényszerítették az egyes államokat (Pakisztán, Palesztina). S persze a „színes forradalmak” támogatása is a repertoár része volt.

A színes forradalmak mégis véget értek 2005-ben, aminek oka, hogy a potenciálisan veszélyeztetett rezsimek kifejlesztették immunrendszerüket a „forradalmi” törekvésekkel szemben, ki-ki persze a maga módján: Üzbegisztánban 2005-ben több száz halálos áldozatot követelt az andizsáni megmozdulás fegyveres leverése; Moldova 2005-ben „megelőző lépéseket” téve kifogta a szelet a radikális változást követelők vitorlájából; Belaruszban 2006-ban és Örményországban 2008-ban rendőri erőt alkalmaztak az utcai megmozdulások megfékezésére.

A legfontosabb ok a forradalmi mozgalmak visszaszorulásában mégis az, hogy megváltoztak a külső körülmények. A neokonzervatívok ideológiai kampánya a visszájára sült el. A mai amerikai kormányzat már inkább a világ sokszínűségéről beszél a mindenáron való demokráciaterjesztés helyett. A „színes forradalmakban” persze fontos szerepet játszottak a külső megfigyelők (pl. EBESZ) állásfoglalásai, aminek fedezetét a demokratikus értékekbe vetett hit alapozta meg.

Az elmúlt időszakban, részben a világgazdasági válság hatására, a „színes forradalmak” politikai támogatói meggyengültek, Ázsia és Távol-Kelet felértékelődött a világpolitikában, ezzel egyenes arányban a posztszovjet térség viszont némileg veszített korábbi jelentőségéből. Ráadásul, a világgazdasági válság idején a Nyugat is többre becsüli a stabilitást, mint az országokat megrengető forradalmi megmozdulásokat, és Oroszország is ráeszmélt arra, hogy teljes hegemóniáját egész egyszerűen nem tudja visszaállítani a posztszovjet térségben.

És persze arról sem lehet megfeledkezni, hogy a „színes forradalmak” nyilvánvalóan csalódást okoztak. Ukrajnában ugyan legalább sikerült biztosítani a politikai intézményrendszer stabilitását, a demokratikus választások tisztaságát, de Grúzia – ahol a nacionalizmus erősebbnek bizonyult a demokráciánál – egyértelműen zsákutcába jutott, ahonnan nincs kiút a jelenlegi vezetéssel. Kirgizisztánban pedig ma sokkal rosszabb a helyzet, mint a „tulipános forradalom” előtt: a „népi elégedetlenség” és a demokrácia hullámain hatalomra jutott Bakijev elnök ma már nyíltan megkérdőjelezi a demokratikus normákat.

(Fjodor Lukjanov: Bezcvetnaja evoljucia, gazeta.ru)