Éppen negyven éve, 1971. augusztus 15-én szűnt meg az aranystandard, azaz a dollár aranyra válthatóságának lehetősége: ez a fejlemény alapozta meg azt a gazdasági válságot, amibe most a nyugati országok többsége került – írja Alekszej Mihajlov a gazeta.ru-n megjelent cikkében.

1965-ben Charles de Gaulle francia államfő amerikai tárgyalásain Lyndon B. Johnson elnökkel felajánlotta, hogy Franciaország 1,5 milliárd dollár értékben aranyat venne unciánként 35 dollárért. Johnsonnal közölték, hogy a dollárokkal megrakott francia hajó a new-yorki kikötőben várakozik, és egy hasonló rakományú francia repülőgép is landolt az USA-ban. Az üzlet akkor nem jött össze, válaszul de Gaulle kivonta a francia haderőt a NATO katonai irányítása alól és távozásra szólította fel a Franciaországban állomásozó idegen (amerikai) haderőt.

Bár de Gaulle aztán elérte célját, s Franciaországnak végül is sikerült 3 ezer tonna aranyat vásárolnia Amerikától, de Gaulle 1965-ben váratlanul nehezen aratott győzelmet az elnökválasztásokon a szocialista François Mitterandal szemben. 1968-ban Párizsban lázongások kezdődtek, de Gaulle kijelenti, hogy Franciaország a polgárháború küszöbére jutott. Vannak, akik a mai napig úgy vélik, a CIA keze állt az 1968-as párizsi megmozdulások mögött, aminek következtében de Gaulle végül 1969 tavaszán távozni kényszerült az államfői tisztségből.

Mondják, de Gaulle gondolkodására nagy hatással volt egy anekdota, miszerint egy árverésen egy Raffaello képért az arab olajat ajánl, az orosz aranyat, az amerikai elővesz 10 ezer dollár készpénzt és azzal fizet. Valójában ő csinálta a legjobb üzletet, hiszen az amerikai valójában 3 dollárért vette meg a képet, azért az összegért, amibe a 10 ezer dollárnyi papírpénz előállítása került. De Gaulle régimódi emberként az aranyban, és csakis az aranyban hitt, ezért is helyezte aranystandard alapúra a francia külkereskedelmet 1960-ban. Franciaország 5 milliárd dollárnyi hasznot kalapozott össze ebből, amit 1965-ben újabb porció aranyra kívánt váltani.

Akkor még létezett a bretton-woods-i valutarendszer (1944), ami szerint a világ összes valutája beváltható dollárra, a dollár pedig aranyra. A rendszert a szükség szülte: a második világháborús szövetségeseknek nem volt aranyuk, a világ összes aranytartalékának 70 %-a (nem számítva ide a Szovjetunió készleteit) az USA-ban gyűlt össze. Ennek oka kettős. Az egyik az 1933-as „nagy aranyrablás”: 1933. március 5-én a frissen hivatalba lépő Franklin D. Roosevelt amerikai elnök válságellenes intézkedéscsomagot jelentett be. Ennek részeként megszűnt az aranykereskedelem, minden polgár köteles volt beszolgáltatni a nála lévő aranyat, az arany rejtegetéséért 10 évi börtönt szabtak ki. Az állam régi áron, unciánként 20,67 dollárért vásárolta fel a lakosságtól az aranyat, majd ezt követően 35 dollárban szabta meg az arany árát. A másik forrás az európai arany volt, amit a hadakozó államok küldtek cserébe az amerikai iparcikkekért és élelmiszerért.

A dollár már ekkor világvalutává vált, a bretton-woodsi egyezmény csak szentesítette a tényeket.

A rendszerben azonban aknák voltak elhelyezve, melyek robbanása csak idő kérdése volt.

Robert Triffin közgazdász fogalmazta meg a Triffin-paradoxont, miszerint ahhoz, hogy egy idegen országnak megfelelő dollár álljon rendelkezésre, az Egyesült Államokban – mint a világvaluta kibocsátójában – szükségszerűen fizetési mérleghiányra van szükség, ami viszont csökkenti a dollárba vetett bizalmat.

Éppen ez történt az ’50-es és ’60-as években. Az arany ára meglódult, 1960-ra elérve a 40 dolláros szintet, válaszul az USA az arany eladásába kezdett. 1961-ben Londonban 8 állam központi bankjának részvételével megalakult a London Gold Pool, amely az arany szabad piacon való eladását bonyolította le.

De Gaulle azonban úgy döntött, nem fogja a francia arannyal támogatni a dollárt, ezért Párizs távozott a Gold Poolból, és arra törekedett, hogy Franciaországot mentessé tegye a dollárkereskedelemtől. De Gaulle lavinát indított el ezzel a döntésével: a következő a sorban a nyugatnémet gazdasági csoda megteremtője, Ludwig Erhard német kancellár volt, aki szintén nagy tételben kívánt volna aranyat vásárolni dollárért. Rövidesen hasonló igényt jelentett be Kanada, Japán, Nagy-Britannia is.

1949 és 1971 között az USA aranytartalékai drasztikusan lecsökkentek, 20 ezerről 8 ezer tonnára. A keynesiánus közgazdászok a dollár leértékelését és az arany árának növelését ajánlották, a republikánus Nixon elnök azonban inkább Milton Friedmanra, a monetarizmus atyjára hallgatott, és egyszerűen megszűntette az aranystandardot. Ez lényegében államcsődöt jelentett és Amerika kihátrálását a bretton-woodsi rendszerből.

De Gaulle dollár elleni támadása tehát nem sikerült, nem az arany lett a nemzetközi kereskedelem legfontosabb értékmérűje, hanem továbbra is a dollár maradt az elsődleges fizetőeszköz. Egyszerűen a dollár, mindenféle kötöttség nélkül. A pénz értékét mostantól az szabta meg, mennyit nyomtattak belőle, s mekkora volt a belé vetett bizalom.

Látszólag semmi nem változott a gazdasági életben 1971 után. Külsőleg semmi változás – a lényeg azonban tökéletesen más lett.

A valuták értékét egymáshoz való viszonyul szabja meg. A pénz abszolút relatívvá vált. De mi is történt a pénzzel az elmúlt negyven évben?

Először is inflálódott. Az 1971-es 1 dollár 2011-ben 5,57 dollárnak felel meg a fogyasztói piac árai szerint. A ’70-es években az energiárrobbanás miatt gyorsan nőttek az árak, és az arany értéke is (egy évtized alatt a hússzorosára). A ’80-as években sikerült megfékezni az inflációt, viszont megkezdődött a tőzsdei robbanás. A ’90-es évektől az ingatlan árrobbanás.

Az aranystandard hiányának eredményei tehát ilyeténképpen összegezhetők:

- a fogyasztói árak 5,5-szörösére növekedtek (1931 – 1971 között az infláció kétszer alacsonyabb volt)

- a tőzsdepiac tizennégyszeresére növekedett

- az ingatlanok ára tízszeresére nőtt

- az arany ára ötvenszeresére emelkedett

Az Egyesült Államokban forgalomban lévő készpénz mennyisége a tizenötszörösére nőtt.

Korábban úgy vélték, az infláció egyértelműen rossz, most viszont az inflációnak inkább a pozitív hatásait emelik ki.

Korábban úgy vélték, a kapitalizmus csak újabb és újabb piacok meghódításával éhet, most azt látjuk, a fejlett országok piacait kevésbé fejlett, saját valutájukat mesterségesen alacsonyan tartó országok árui töltik meg.

Régen azt gondolták, az államháztartás hiánya megengedhetetlen (kivéve a háborús időket), most úgy vélik, a 60-100 %-os államadósság megengedehető.

Ma már nem a legszegényebb országok a legaladósodottabbak, hanem a leggazdagabbak, az USA, Japán, az EU országai.

Ma a kevésbé fejlett országok rendelkeznek a legnagyobb aranytartalékokkal, a kevésbé fejlett országok képesek lendületes gazdasági növekedés felmutatására, a kevésbé fejlett országok, melyek korábban csak gyalogok voltak a két szuperhatalom sakktábláján, egyre nagyobb szerepet játszanak a világpolitikában, s az általuk kifejlesztett metódusok (terrorizmus) a fejlett országokat is elérte.

Ez is az aranystandard eltörlésének következménye, akárcsak a 2007-2008-ban kitört világgazdasági válság – állítja Alekszej Mihajlov.

 

 

(Alekszej Mihajlov: Nyezamecsennaja revoljucia gyenyeg, gazeta.ru, 2011. 08. 15.) 

Cimkék: aranystandard, Lyndon B. Johnson, Richard Nixon, Charles de Gaulle

Országok: Oroszország