A Libération francia lap észtországi tudósítása Narva és Kelet-Észtország elkeserítő helyzetéről.

Narva büszkesége volt valaha a hatalmas textilgyár, ahol a rendszerváltás előtt 12 ezer ember dolgozott. Ma az egykori, élettel teli gyárkomplexum üres és elhagyatott: a hanyatlás 1995-ben kezdődött, amikor egy svéd cég bagóért megvette az üzemet. Folyamatos leépítések után az utolsó munkásokat 2010 decemberében bocsátották el. Ma már csak néhány ember dolgozik a gyártelepen, akiknek az a feladatuk, hogy összeszedják még mindazt, ami mozdítható, eladható.

Itt dolgozik Gennagyij, az 55 éves biztonsági őr, a telepre felügyelve. Családjában senkinek nincs munkája: „Szörnyű kiábrándulás uralkodott el Kelet-Észtországon 1991, a Szovjetunió széthullása után” – mondja a biztonsági őr.

Narvában a lakosság 98 %-a oroszajkú, Tallinnban mintegy „indiánrezervátumként” néznek Narvára, Kelet-Észtországban viszont igen erős a nosztalgia az egykori Szovjetunió után.

Az oroszok csalódottságát Tallinn diszkriminatív politikája is táplálja, amely másodrangú nem-állampolgárokká fokozta le az észtországi oroszokat. Bár Észtország az EU tagja, ebben az országban aki orosz, könnyen az apartheidbe születhet bele, hiszen a függetlenné váló Észtország csak azoknak és utódaiknak adta meg automatikusan az állampolgárságot, akik 1940, a szovjet agresszió előtt is a köztársaságban éltek, az 1940 után Észtországba érkezetteknek, akik zömmel oroszok, és ezek utódainak azonban külön vizsgát kell tenniük az állampolgárság megszerzése érdekében.

Észtországban jelenleg is 125 ezer (helyesen: 96 ezer) szürke igazolványos „nem állampolgár” él. A „nem állampolgároknak” joguk van Észtországban élni, de számos alapvető emberi jogtól megfosztották őket (nem vehetnek részt például az országos politikában).

Félő, az e politika által okozott károk visszafordíthatatlanok.

A 73 éves Tamara valaha a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja volt, ezt mondja: „Meg tudom érteni, hogy a szovjet időkben végrehajtott deportálások sokkolták őket, de mégiscsak mi szabadítottuk fel az országot a fasisztáktól. Narvát lényegében 100 %-ban megsemmisítették légierejükkel a visszavonuló németek. És éppenhogy az oroszok építették újjá. Ezek a mi házaink, a mi gyáraink, a mi boltjaink. Gyermekeink itt születtek, itt nőttek fel. Miért bánnak így velünk?”

A 40 éves Elvirának orosz útlevele van, szülőföldjén idegenként él, rendszeresen kell kérnie a hatóságoktól, hogy lakhatási engedélyét meghosszabbítsák. Észtül nem tud, és nem is igyekszik megtanulni. Szerinte, mivel a kormányzat sem könnyítette meg a helyzetüket, tőle sem lehet elvárni, hogy erőfeszítéseket tegyen.

A textilgyár egykori munkásai a szovjet időket sírják vissza, amikor volt szociális biztonság, négy heti éves szabadság, nyaralások a Fekete-tengernél. Sokan gondolják így rajtuk kívül, hiszen Narva környéke nagyon rossz állapotban van. A fizetések alacsonyak, a munkanélküliség magas, az adósságállomány tetemes. A narvaik számára Oroszország közelsége jelent némi szalmaszálat. Sokan átjárnak Oroszországba benzinért, cigarettáért, alkoholért és más élelmiszerekért, amiket feketén próbálnak értékesíteni.

A szovjet nosztalgia azonban alkalmasint pénzt is hozhat a konyhára, erről tanúskodik legalábbis a narvai Back in the USSR étterem, amelynek fiatal tulajdonosa a nosztalgikus érzelmekre alapozva kívánja felfuttatni üzletét.

(rus.ruvr.ru, liberation.fr, Estonia: Nostalgie a la russe)