Az orosz és amerikai érdekek között közvetítő Olaszország egyre inkább Washington kedvére tesz, eközben sikertelenül próbálja meggyőzni az Európai Uniót partneri elkötelezettsége felől. Az Egyesült Államok római nagykövete pont a La Stampának nyilatkozva beszélt a Déli Áramlat és a Nabucco (részleges vagy teljes?) egyesítéséről, melynek alapötletét Paolo Scaroninak, az Eni teljhatalmú vezetőjének tulajdonította. Az elképzelést Thorne az orosz kapcsolatok kiterjesztésének lehetőségével magyarázta. Az elsődleges reakciók mégis a helyzet összetettségéről árulkodnak, tekintve, hogy az Európát átszelő illetve megkerülő energiahálózatok versengése jóval összetettebb annál, hogy a két projekt könnyen összefésülhető lenne. Az erőviszonyok megítélése sem éppen egységes, ráadásul a megvalósulást szavatoló kondíciók is sokhelyütt cseppfolyósak. Természetesen az amerikai külügy mindent megtesz a Nabucco sikeréért, mivel ez csökkentené az orosz energiafüggőséget, mely éppen ellentétes Moszkva hosszútávú érdekeivel. A Palazzo della Farnesina (az olasz külügyminisztérium történelmi épülete – M. B.) látszólag megtapsolja Thorne kezdeményezését: „Teljességükben osztjuk az amerikai nagykövet értékeléseit” – nyilatkozta Maurizio Massari szóvivő, aki a „nemzetközi ügyekben való erős együttműködésről” is beszélt, továbbá kiemelte, hogy „kapcsolatunk az Egyesült Államokkal szilárd alapokon nyugszik, akárcsak a Washingtonnal tett közös vállalásaink és a kooperációnk a többoldalú tárgyalásokon. Olaszország és az Egyesült Államok közös utat járnak be egy Moszkvával való jobb kapcsolat kialakítása érdekében.”

A brüsszeli diplomaták által megütött hangnem sokkalta visszafogottabb. A nyilatkozatok mértékletességének legfőbb oka a Rómával szemben álló kételyek növekvő száma. Günther Oettinger energiaügyi biztos szóvivője tisztán és félreérthetetlenül adta mindenki tudtára: „Nincsen tervben semmilyen fúzió, mely a két gázvezetéket érintené. Számunkra továbbra is a déli folyosó, azaz a Nabucco élvezi az elsőbbséget, mert ez közvetlen hozzáférést biztosítana számunkra az azerbajdzsáni földgázhoz” – mely csökkentené az Oroszországtól való energiafüggőséget, de döntően nem rajzolná át a gázcsata erővonalait. Egyelőre nem látszik, hogyan lehetne bevonni az orosz felet a Nabuccóba. A Kreml saját jól felfogott érdekében tagad minden hasonló alkut. Az egyre kényesebb ügy kulcsát a bakui politika márciusra ígért döntése jelentheti, hiszen ekkor Alijev és köre végre tudatja, hogy hová és mekkora mennyiségben szándékozik földgázt exportálni.

„Szükség van egy második beszállítóra is” – állítják az Oettingerhez közeli források. Mégis az uniós biztos tanácsadói mintha szégyenkeznének beismerni, hogy a Scaroni által elővett egyesítési javaslat nem volt több „személyes elképzelésnél.” – (Az Eni vezetője ezt mind a mai napig nem erősítette meg, így abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban elhangzott-e ez a felvetés! – M. B.)

Az idő viszont szorít. Oettinger a közelmúltban Azerbajdzsánba és Türkmenisztánba utazott José Manuel Barroso társaságában, éppen azért, hogy a helyszínen szondázzák az említett államok hajlandóságát egy független kitermelői és beszállítói státusz kialakítására Európa számára – még akkor is, ha ez az orosz nagy testvér törekvéseivel szöges ellentétben áll. Egy évvel ezelőtt Türkmenisztán nem félt felbőszíteni a moszkvai elitet azzal, hogy a tervezettnél több gázt adott el Kínának. Az utóbbi üzlet fényében egyre egyértelműbbé válik, hogy végül úgyis a kedvezőbb ajánlat lesz a befutó Asgabatban. Nem mellékes, hogy Brüsszel már el is különített 200 millió eurót a Nabuccóra. Ez persze a teljes költség töredéke, és a pénzek akkor kapnak szabad folyást, ha valóban aláírták a tényleges szerződést, de a szándék nyilvánvaló. Szintén nem lesöpörhető az Eni véleménye. A római óriáscég berkeiben nem hagyják szó nélkül, hogy a Nabucco aktuális méreteiben, hiába éves szinten 30 milliárd köbméter földgáz szállítására lenne alkalmas, jó tizenötmilliárdos veszteséggel kell számolnia. 8 milliárd Azerbajdzsánban, kevéssel több, mint hatmilliárd Türkmenisztánban maradna. Az üzenet világos: a Gazprom nélkül bajosan teljesíthető a harmincas cél. A várakozások a háttérben dolgozó folyamatok ellenére, vagy éppen azok hatására, továbbra is magasak. Silvio Berlusconi és Paolo Scaroni, szintén a közelmúltban Angela Merkelhez látogatott. Nem titok, hogy Németország 10 százalékos részesedést szeretne vásárolni a Déli Áramlatban. Az európai és a berlini politikai állásfoglalások ismét eltérnek egymástól. Ahogy a régi mondás tartja, amilyen nehéz a kezdet, olyan nehéz lesz a lezárás is.