Minszk – Alekszandr Lukasenko azon kísérlete, hogy lerázza magáról a nyugat által ráaggatott „Európa utolsó diktátora” jelzőt nem tartott sokáig. Egészen pontosan tavaly december 19-ig, amikor is a Minszk központjában gyülekező, békésen tüntető tömeg durva feloszlatása mellett döntött. Az utcára vonulók a szabálytalan választások ellen emelték fel a szavukat, mely a lassan örökösnek tekinthető államfő számára a voksok közel 80 százalékával kivívott újabb győzelmet, a következő ötéves ciklust jelentette. Az azóta eltelt szűk egy hónapban sok minden megváltozott a Lengyelország és az Orosz Föderáció közé zárt államban. Miután az előző időszakban, így a Kremllel zajló gázháború idején is, a nép Bátykája látszólag az Európai Unió felé tekintett, a stabilizálódó belső helyzet hatására Belarusz gyorsan levetette az emberarcú diktatúra álarcát, és a hatalom előhúzta a fiókból a legsötétebb szovjet idők politikai eszköztárát. Több száz letartóztatás, állandó ellenőrzések és igazoltatások tartják sakkban a lakosságot, melyről a helyi KGB egy percre sem veszi le a szemét. Az utóbbi adalék is jellemző ismérve Minszknek: az egykor Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig rettegett titkosrendőrség itt még nevet sem változtatott.

Mindazokat, akik a tüntetések szervezésével vádolnak 15 éves börtönbüntetéssel fenyegetik, de hasonló ítélet vár azokra is, akik csupán részt vettek a tömegdemonstrációkon. A rács mögé vetettek heteken át nem láthatják rokonaikat, barátaikat, ahogy ügyvédet sem fogadhatnak. Ráadásul a rendszer egyre félelmetesebb eszközökhöz folyamodik: immár attól sem retten vissza, hogy elszakítsa a vádlottak gyermekeit azok családjaitól. Pontosan úgy, ahogy Sztálin annak idején árvaházakba helyezte a Gulag szigetvilágra száműzöttek kicsinyeit.

A fentiekben vázolt veszély nagyon is valós, jelen pillanatban egy hároméves kisfiút fenyeget. Danyiil Szannyikov most anyai nagymamájánál él, mivel édesapja Andrej (1954) egyike volt az elnökválasztáson indult hét ellenzéki jelöltnek. Az Európai Belarusz mozgalom vezetője 1996-ban lépett fel először Lukasenkóval szemben, igaz a rendszerváltás előtt maga is a szovjet diplomáciai testület tagja volt. (1977-ben diplomázott a Minszki Állami Idegennyelvi Egyetemen, majd Pakisztánban és Egyiptomban teljesített külszolgálatot. 1989-ben szerezte második diplomáját a szovjet külügy Diplomáciai Akadémiáján. 1995 és 1996 között Belarusz külügyminiszter-helyettese volt.)

Azon a december 19-i éjszakán éppen autójába szállt, amikor Lukasenko kopói rátörtek és bilincsbe verték. Szinte rögtön átszállították a fővárosi KGB központi fogházába. Szannyikov ügyvédje szerint az ellenzéki politikust súlyosan bántalmazták, eltörték mindkét lábát. Ezzel egyidőben letartóztatták feleségét Irinát, Danyiil édesanyját, közismert oknyomozó újságírót is. A kisfiú birtoklásáért folytatott játszma csak ezután vette kezdetét. December 24-én két szociális munkás várta a bölcsőde előtt a nagymamát Ljucina Halipot, akinek cinikus félmosoly kíséretében a következőket találták mondani: „Akkor sem kell aggódnia, ha nem állnak a rendelkezésére a megfelelő eszközök, hogy magánál tartsa a gyereket. Ő biztosan nem marad egyedül.” Danyiil jövőjének sorsa most az állami igazságszolgáltatás kezében van, melynek egyik kirendelt bírája a hónap végén ítéletet fog hozni az ügyben.

Ljucina Halipon időközben minden lehetséges tesztet elvégeztek, hogy meggyőződjenek fizikai és pszichikai állapotáról. Még a kis Danyiilt is kivizsgálták, AIDS és szifilisz fertőzést kerestek a szervezetében – tudtuk meg a nagymamától. „A legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy hasonló történhetne meg velem” – mesélte Ljucina. A biztonsági szervek igyekezete ellenére, több árulkodó jel is arra mutat, hogy előre megtervezett akcióról van szó. Azaz a gyermek elszakítását már jóval a szülők hivatalos letartóztatása előtt eldöntötték. Ezt az érvelést támasztja alá az az elektronikus levél is, amelyet Irina kapott még a választások előtt. „Ne csak magadra, a fiadra is gondolj!” Sőt, Szannyikov védője szerint a gyermekvédelmi szolgálatot már hat nappal korábban tájékoztatták a kis Danyiil helyzetéről, hogy a szülőket egyáltalán börtönbe zárták volna.

Az ügyben megszólalt a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára, Mihail Gorbacsov is, aki levélben kérte Lukasenkótól, hogy engedje szabadon a kisfiú édesanyját. Ellenben Belarusz cárja másként döntött, újra elkötelezve magát az elnyomás kiteljesítése mellett. Ezzel ismét csúnyán rászedte a hiszékeny nyugatot, mely a bátortalan nyitási kísérletekben egy átfogó változás törékeny lehetőségét vélte felfedezni. December 19. óta 600 embert fosztottak meg szabadságától, közülük 25-en komoly állami vádakkal, és még súlyosabb esetleges büntetéssel néznek szembe. A minimális mozgástérrel rendelkező ellenzék tagjai és az országba érkező nemzetközi jogvédők a minszki KGB épülete előtt kígyózó sorokról számolnak be. A végeláthatatlan menetoszlopba azoknak kell beállniuk, akiket kihallgatásra hívtak be. Utóbbi akár több órán át is eltarthat. Az Európai Unió pedig ismét elővette Lukasenko és a többi belarusz állami vezető kiközösítésének tervét.