Magam is úgy vélem, 2008 fordulópont pont a világ történetében, erre az évszámra sorsfordítóként fognak visszaemlékezni a jövőben. 2008 augusztusában a grúziai ötnapos háború a Nyugat első nagy geopolitikai vereségét eredményezte hosszú évek óta (a hidegháború óta először került sor arra, hogy egy másik nagyhatalom megkérdőjeleződte a NATO ill. az USA erőszakmonopóliumát), majd néhány hónappal később kezdetét vette a Nyugat térvesztését nyilvánvalóvá tévő gazdasági válság is.

Épp ezért fontosnak tartom idézni Carlos Carnicero Urabayen, a Londoni Gazdasági Iskola kutatójának véleményét 2008 meghatározó jelentőségéről, és az azóta bekövetkezett legfontosabb geopolitikai változásokról. A cikk az „El Periodico” c. spanyol lapban jelent meg.

A 21. század 2008 nyarán kezdődött. Augusztus 8-án a világ Pekingben az olimpiai játékokra figyelt, amikor „orosz tankok törtek be Grúziába”, majd néhány héttel később, szeptember 15-én a Lehman Brothers összeomlásával az Egyesült Államokban olyan gazdasági krízis kezdődött, mely következményeit tekintve a 2001. szeptember 11-i tragédiához mérhető.

Az Egyesült Államok azóta sem tért magához, míg az olyan fejlődő országok, mint Kína, Brazília, India jól alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. A Nyugatot pesszimizmus kerítette hatalmába, s ma már senki nem gondolja azt, hogy „holnap jobb lesz.”

A könyvesboltok tele vannak a Nyugat bukásáról szóló kötetekkel, a legtöbben úgy tartják, véget ért a berlini fal leomlásával, a szocialista blokk széthullásával kezdődött korszak.

Az a korszak, amely a demokrácia példátlan expanziójával járt együtt, a korszak, amikor a gazdasági globalizációra úgy tekintettek, mint ami minden résztvevő fél számára hasznos.

Miközben a Nyugatot demokrácia terjesztésének mámora lelkesítette és a neoliberális gazdaságpolitika mákonya ámította, a háttérben csendesen előretört Kína, melynek felemelkedését nem kísérték demokratikus politikai reformok.

Az Egyesült Államok a válság hatására kénytelen volt tudomásul venni, hogy az ő hatalmának is vannak korlátai, az EU-ban pedig a nacionalizmusok megerősödése vette kezdetét, gyengítve az Unió kohézióját.

Eddig különösen az USA esetében szembetűnőek a változások. George W. Bush elnöksége a neokonzervatív nacionalizmus időszaka volt. Washingtonban úgy vélték, a világ többi részének is Amerikára kell hasonlítania, Bush elnökre pedig már-már Isten küldötteként tekintettek, akinek messiási feladatot kell végrehajtania: „demokratizálnia” kell a világ elmaradottnak nevezett régióit.

Ez a kampány olyan erős és hatásos volt, hogy még a békés európaiakat is sikerült belerángatni néhány háborúba a világ távoli pontjain, hogy a pax Americana ügyéért harcoljanak.

A 2009-ben hivatalba lépő Barack Obama elnök adminisztrációja ráeszmélt arra, hogy ha meg akarja menteni Amerika globális befolyását, el kell ismernie lehetőségei határait, és az erőpolitikát pragmatikus gyakorlattal kell felváltania. A leglátványosabb változás Afganisztán esetében észlelhető. Az amerikaiak kezdetben olyan idealisztikus célokat tűztek ki maguk elé Afganisztánban, mint a demokrácia meghonosítása, a nők egyenjogúsítása. Mára a fellegekben járó magasztos célokat felváltották a pragmatikus elgondolások: tárgyalások a tálibokkal, a fokozatos csapatkivonás gondolata.

Amerika szép lassan elfordul a jelentőségét vesztő Európától. Jellemző, hogy Obama csak 24 órát töltött európai szövetségeseivel a lisszaboni NATO-csúcson, előtte viszont tíz napig tárgyalt Ázsiában...

Az eurózóna kritikus időszakot él át, lehet, hogy fel is bomlik, miközben az EU vezető ereje, Németország fokozatosan építi ki keleti kapcsolatait, különösen Oroszországgal és Kínával. Németország domináns szerepe egyre nyilvánvalóbbá válik az EU-n belül, s könnyen lehet, hogy olyan egykori „centrumállamok” is, mint Franciaország, vagy Nagy-Britannia, a másodhegedűs szerepébe szorulnak vissza.

(inosmi.ru)