Anton Hodaszevics minszki elemző szerint Oroszország az igazi nyertese a decemberben Belaruszban tartott elnökválasztásoknak. Noha Lukasenko elnök korábban a Nyugattal kacérkodott, az általa kiépített politikai rendszer fenntartása lehetetlen Oroszország támogatása nélkül.

Bár az elmúlt időszakban igencsak megromlott Alekszandr Lukasenko viszonya Oroszországgal, mégis Moszkva az igazi geopolitikai nyertese a belorusz elnökválasztásoknak, melyen az utóbbi időben a Kremllel perlekedő Lukasenko a szavazatok csaknem 80 %-át söpörte be.

A Nyugat nem gratulálhat Lukasenkónak azt követően, hogy a belorusz hatóságok brutálisan szétverték az ellenzék tüntetését és rács mögé dugták az ellenzéki elnökjelölteket. A Nyugat és Minszk között az elmúlt hónapokban megindult lassú közeledésnek minden bizonnyal véget vetnek a decemberi minszki események, s a közelmúlt minden perpatvara ellenére „Európa utolsó diktátora” megint csak Moszkvára támaszkodhat.

Ezt maga Lukasenko is érzékeli, aki a választások utáni első sajtótájékoztatóján azt mondta, a belorusz-orosz viszony nem csak „jó”, hanem „nagyon jó” lesz a közeljövőben.

Pedig december előtt még mást mutatott a kép. Az Oroszországgal hajbakapó Lukasenko a Nyugat barátságát kereste, és nem is eredménytelenül, kihúzva ezzel a Nyugat-barát belorusz ellenzék méregfogát. Brüsszel – legalábbis nyíltan – nem támogatta a belorusz ellenzéket, csak annyit kért, a választások legyenek demokratikusak, mintegy megelőlegezve a kapcsolatok folytatását Lukasenkóval.

Belaruszban ugyanis valóban megkezdődött egyfajta liberalizáció, s nemcsak gazdasági, de politikai téren is, kiengedték például a börtönből a politikai fogvatartottakat, megváltoztatták a választási törvényt. Az ellenzék a választási időszakban szabadon szervezkedhetett, az ellenzéki tüntetéseket nem verték szét. Nyugaton úgy tűnhetett, a „megbékélési politika” Alekszandr Lukasenkóval sikeresebb, eredményesebb, mint az ellene foganatosított szankciók.

„Ám a belorusz elnök megint becsapott mindenkit.” – írja Hodaszevics. A választások éjszakáján régen nem látott brutalitással verték szét az ellenzéket, sarokba szorítva ezzel a hiú reményeket tápláló Brüsszelt is. Lukasenko győzelmét eddig csak a venezuelai, a szír, az iráni, a vietnámi, néhány FÁK országbeli államfő és az orosz elnök ismerte el...

Brüsszel persze amúgy sem tud sokat adni Belarusznak. A Lukasenko által felépített modell válságba került, az ország külkereskedelmi mérlege katasztrófális, a szociális kiadások a népesség elöregedésével nőnek, az ország ipari termékei nem konkurenciaképesek a világpiacon. A szociális stabilitás megőrzése pénzt követel, jelenleg pedig az egyetlen szóbajöhető pénzforrás a privatizáció, az ország javainak kiárusítása. Márpedig a mostani helyzetben az orosz tőke térhódítása tűnik a legmagátólértetődőbbnek.

Moszkva elsősorban azt követelte Minszktől,  hogy az ismerje el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, valamint megfelelő szerepet biztosítson az orosz tőkének a közelgő privatizációban. Luksenko az orosz „zsarolással” szemben eddig ki tudta játszani a nyugati kártyát, most viszont ennek a lehetősége elveszett. Belarusz, Lukasenko rendszere nem tud talpon maradni orosz támogatás nélkül – előfordulhat tehát, hogy 16 év után eljött a fizetség ideje a „Bátyka” számára is.

(Anton Hodazsevics: Vybori v Belorusszii vyigrala Rosszija, Nyezaviszimaja Gazeta)