A Los Angeles Times, már közölt elemzéséhez hasonlóan a Corriere della Sera publicistája is az orosz nyilvánosság változásának lehetőségét véli felfedezni Medvegyev legújabb nyilatkozataiban.

A Kremllel tárgyalva - Alberto Ronchey*, Corriere della Sera, 2010. február 3.

Medvegyev jelzései, melyeket meg kell hallanunk

Miközben Oroszországban a piac a gazdasági válság okozta világméretű visszaesés ellenére is mozgásban van, Medvegyev elnök már hosszabb ideje önálló politikát folytat, ami nagyban eltér elődje, az elnöki hivatalt egy évtizeden át betöltő Vlagyimir Putyin stílusától, a kontinensnyi ország vezetéséről alkotott alapvető elképzeléseitől. Természetesen nem lehet kizárni a jelenleg a miniszterelnöki teendőket ellátó Putyin és fiatal, mindeddig lojális utóda közti, a szerepekre és a szimbólumokra egyaránt kiterjedő, munkamegosztást. Ugyanakkor rendre megismétlődnek azok a tipikus esetek, melyek nehezen vezethetőek vissza egy sakkjátszma előre egyeztetett lépéseire. Tárgyalva Moszkvával, minderről nem árt nem megfeledkezni!

A Duma előtt felolvasott, a nemzethez intézett beszédében Dmitrij Medvegyev többször is felhívta a közvélemény figyelmét az ország gazdasági alulfejlettségére. „Ma Oroszország javarészt csak nyersanyagokat exportál, a kiviteli áruk 86%-át a kőolaj és a földgáz alkotják, miközben a behozatal 80%-át a késztermékek adják.” A politikai elmaradottságra utalva megjegyezte, hogy „(…) egy olyan államban élünk, ahol néhányan döntenek mások helyett megmondva mindazt, amit gondolni kell. A társadalom, ahová el kell érkeznünk, felelős emberek sokaságából áll.” Utóbbi mondat egy nyílt vita kezdő sorának is beillene, csak a partnert kéne megtalálni hozzá. Talán nem is olyan nehéz. Néhány nappal később a föderáció vezetője a legnagyobb párt kongresszusán elítélően nyilatkozott – a többek között őt is a hatalomba juttató – választási rendszerről. Amikor Putyin megtörve hosszú hallgatását a kérdésben kijelentette, hogy akár indulhatna 2012-ben az elnöki címért, Medvegyev már december 3-án válaszolt, méghozzá félreérthetetlenül: „Én is”.

A külpolitikát illető nézetkülönbségek közül a legjelentősebb az iráni atompolitika megítéléséhez kötődik. Habár Teherán mindeddig határozottan elutasította a megegyezésre törekvő hatalmak javaslatait elvetve azokat a kompromisszumos lehetőségeket is, amelyek Oroszország bevonásával is számoltak, Medvegyev nem habozott Barack Obama amerikai elnök mellett állást foglalni. „Az idő kezd lejárni” – jelzés értékű mondata már egy komoly figyelmeztetés lenne az Iránnal szemben alkalmazott drasztikus ellenlépésekre? Egyenlőre nem tudhatjuk, hogy a Kreml valóban kihátrál-e az iszlám köztársaság mögül, de az irányváltás vagy az arra mutató szándék itt is tetten érhető.

Putyin többször is előszeretettel utal hazája alábecsülésére, és javarészt az Egyesült Államokat teszi felelőssé a Kreml hatalmának szerinte hibás nemzetközi megítélésért. A Szovjetunió mint egykori elmaradott szuperhatalom szerencsétlen szétesését sokakhoz hasonlóan a volt elnök sem tudta megemészteni. Talán a George W. Bush-sal folytatott vitáiban nem jogtalanul és tévesen utasította el a nagyorosz büszkeséget sértő amerikai geopolitikai és stratégiai terveket, de Moszkva erejét nem egyszer tévesen mérte fel a nemzetközi küzdőtéren. Bár Obama sokkal óvatosabban fogalmaz elődjénél, Medvegyev is tiszteletet követel a két kontinensre kiterjedő Oroszországnak, mely egy hosszú és jellegénél fogva összetett társadalmi-politikai fejlődés után is a világ ügyeit meghatározó egyik energetikai és űrhatalom.

A hihetetlen ütemben fejlődő Kínával szemben követendő politikát illetően sok a közös elgondolás, hiszen a vezető tandem mindkét fele tart Peking terjeszkedésétől. Hogy a jó viszonyt továbbra is fenntartsa, Moszkva alacsony áron szállít hatalmas mennyiségű nyersolajat és földgázt délkeleti szomszédjának. Ennek ellenére nyugtalanító a távol-keleti határt illegálisan átlépő kínai állampolgárok egyre duzzadó tömege. Nem lehet visszahozni a szuperhatalmi korszakot, megismételni a szovjet évekbeli határvitákat így az 1969-es Amur melletti incidenst sem; igaz, ma nem is katonai veszély fenyegeti a keleti végvárakat. Moszkvában sokkal inkább tartanak a kínai migráns tízezrek előidézte „békés annexiótól”. Ráadásul Vlagyivosztokban és tőle északabbra már félig, kimondva- kimondatlanul, legális státuszt élveznek a kínai beköltözők, hiszen olcsó munkaerejükkel leginkább ők tartják működésben a térség gazdaságát.

Miközben az Európai Unióval ápolt viszony sokszor vitákkal terhesnek tűnhet, a nélkülözhetetlen együttműködés egyre biztosabb lábakon áll, és a felek hatalmas tételekben kötnek üzleteket. Legutóbbi útján Rómában, Medvegyev számos miniszterével fémjelzett tárgyalódelegációja több, mint húsz kiemelkedő jelentőségű gazdasági megállapodást kötött. Mégis minden európai ország számára fennáll a veszélye a hosszútávon állandósuló energiafüggésnek, mivel a csővezetékek a (részlegesen orosz ellenőrzés alá eső) Kaszpi-térségbe és Szibériába vezetnek.   

* Alberto Ronchey (1926-)

Olasz író, újságíró, publicista, volt kulturális miniszter (1992-1994), Giuliano Amato és Carlo Azeglio Ciampi kormányainak tagja. 1968 és 1973 között a La Stampa igazgatója. A Szovjetunió és a nyugati kommunista pártok viszonyának kiváló ismerője. A K-tényező („fattore K”, 1979. március 30.; Corriere della Sera) szóalkotása is a nevéhez kötődik. Ezzel fejezte ki az Olasz Kommunista Párt született tehetetlenségét, amiért fennállása során sosem léphetett kormányra, bár elgondolásai, programjának megvalósítása döntő fontosságú lehetett volna az Olasz Köztársaság megújulása számára.  Legfontosabb orosz-szovjet vonatkozású művei: Az olvadás Oroszországa (La Russia del disgelo. Milano, Garzanti, 1963.), Oroszok és kínaiak (Russi e cinesi. Milano, Garzanti, 1965.) Legfrissebb hírek a Szovjetunióból (Ultime notizie dall'URSS. Milano, Garzanti, 1974.), A Szovjetunió és az USA: beteg gigászok (USA-URSS: i giganti malati. Milano, Rizzoli, 1981.)