Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a New York Times honlapján vezetett blogjában az euró válsága nyomán értetlenségét fejezte ki a balti államok gazdaságpolitikáját illetően, amiért azok minél hamarabb csatlakozni szeretnének az euróövezethez.

A ’70-es ’80-as évek fordulóján, amikor először vetődött fel komolyan egy egységes európai fizetőeszköz bevezetésének terve, nagy viták zajlottak, vajon az európai államok ki tudnak-e alakítani egy olyan mechanizmust, amely adekvátan tud reagálni azokra az asszimetrikus sokkokra, amelyek bizonyos országokat erősebben érintenek, mint másokat. Ahogy Milton Friedman is mondta, amíg egy országnak van saját valutája, a devalváció segítségével enyhíteni tudja a gazdasági sokkok hatásait, viszont ha az országokat közös valuta köti egymáshoz, akkor nincs erre lehetőségük.

A mostani krízis éppen ennek a tanúbizonysága. A görög államadósság és államháztartási deficit azért is súlyos, évekig elhúzódó probléma, mert nincs kilátás a közeljövőben gazdasági növekedésre. Görögországban a fizetések és az árak színvonala nem felel meg egymásnak, és ezen csak hosszú és fájdalmas defláció képes változtatni.

Más részről Spanyolország nehézségei abból fakadnak, hogy az ingatlanlufi az árak túlságosan gyors emelkedését okozta. Spanyolország kénytelen lesz a következő években fájdalmas defláción átmenni, hogy csökkenjenek az árak.

Az elemzők Lettországot gyakran hasonlítják össze Görögországgal. Lettország drákói szigorúságú gazdaságpolitikát folytat, csak hogy megőrizze a lat árfolyamának euróhoz kötöttségét. Eközben a szigorú belső devalváció eredményeképpen a 2008-as 6 %-os munkanélküliség 20,4 %-ra emelkedett. Lettországban a fizetések csökkennek, ám a munkaerő ára nem csökken a várt mértékben, ezért további megszorító intézkedések szükségesek, hogy visszaszerezzék az ország versenyképességét.

Észtország a költségvetési fegyelem másik mintaországa, miközben a munkanélküliségi ráta 19,8 %-os. A szigorú költségvetési politika ellenére Észtországban és Lettországban is a GDP visszaesése erősebb volt, mint Spanyolországban (ahol ez 2009-ben -6,5 % volt) – írja Paul Krugman.

Közben Lettországban diszkusszió alakult ki arról, hogy vajon szükséges-e ilyen fájdalmas áron – a fizetések csökkentésével, kiadáscsökkentéssel, adóemeléssel – erőltetni a belépést az euróövezetbe? Az euró bevezetésének feltétele, hogy a jelölt állam költségvetési deficitje ne haladja meg a 3 %-ot néhány éven keresztül. Hogy ezt a kritériumot teljesítsék, a balti államok valutájukat az euróhoz kötötték, így viszont megfosztották magukat a szabad manőverezés lehetőségétől, miközben súlyos gazdasági krízis sújtja ezeket az országokat. Mivel a balti országok nem tudják devalválni valutáikat, marad a költségvetési kiadások éles csökkentése. Észtország 2011-ben csatlakozhat az euróövezethez, Lettországban és Litvániában pedig várhatóan 2014-ben lehet majd euróval fizetni.

Eközben egy Neo nevű lett blogger, hacker májusban, tiltakozva az állami alkalmazottak fizetéscsökkentése ellen, bizalmas adatokat publikált a Twitteren a lett állami vezetők magas fizetéseiről (és arról, hogy lett politikusok a ’90-es években fegyvereket adtak el Szomáliába), ami élénk tiltakozást váltott ki Lettországban. Később kiderült, Neo nem más, mint Ilmars Poikans matematikus, a Lett Egyetem munkatársa.

Nemcsak Krugman, mások sem értik a baltiak sietségét, amivel az euróövezetve törnek. A BBC tudósítója, Malcolm Brebant a Deutshe Wellében közzétett cikkében értetlenségének adott hangot, amiért az észtek a „süllyedő hajóra”, sietnek, azaz be akarják vezetni az eurót. A brit újságíró szerint az észtek sietségét egyfajta szolgalelkűség motiválja, s az észtek posztkommunista átmenet utáni munkájának gyümölcsét majd a görög válság finanszírozása fogja elvinni.

(krugman.blogs.nytimes.com, Nyezaviszimaja Gazeta, postimees.ee)