Hetényi Zsuzsa évfolyamtársa, sőt szemináriumtársa is voltam egy szemeszteren át, így jól emlékszem Angela Davises hajkoronájára a 70-es évek közepén, ami évekig a védjegye volt – biztos nem csak szépészeti okokból. (Meg kell mondjam, igen jól állt neki.)

Aztán kollégák lettünk, de nem egy helyen, hiszen én történész vagyok. Egyébként nem bántam, mert sosem vágyódtam az Orosz Tanszékre. Már oroszszakos hallgatóként is sok pusmogást hallottam az „asszonyságok” és „férfiúk” közötti ellentétről a tanszéken, ami különböző iskolák személyeskedéstől sem mentes harca volt és maradt sokáig. Zsuzsa Zöldhelyi-tanítványnak számított, amivel „beleöröklődött” egy hagyományba, inkább csak kollegialitásból, mert pályakezdőként is autonóm személyiség volt.

Orosz férjet választott magának a Szovjetunióból, ezért aligha lehet őt ruszofóbiával vádolni, de hogy erős kritikával szemlélte a szovjet valóságot, az már 1973-ban részképzősként, Ogyesszában is nyilvánvaló volt. Kutatási irányaként sem a fősodort választotta, hanem Iszaak Babelt, majd az orosz-zsidó irodalmat, amivel idehaza sem lett túl népszerű, de tudományos kvalitásait legalább nem tagadták.

Ahogy ma, úgy a rendszerváltás környékén sem volt túl nagy „sikk” az orosz, az Orosz Tanszék például szégyenlősen nevet változtatott, így Zsuzsa a Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék munkatársa lett. Valamikor innentől számítom meghatározó jelenlétét a magyar ruszisztikában. Alapítótárs a Magyar Ruszisztikai Egyesületben, majd az ELTE orosz doktori programjában, később megalapította a MűMű nevű műfordító műhelyt, szerkesztette az új egyetemi tankönyvet, nagydoktor és professzor lett, híre messze az országhatáron túl jutott, ahogy ő maga is, személyes valóságában is, vendégprofesszorként számos nagy külföldi egyetemen. Kapitális Nabokov monográfiája világhírt biztosított neki szakmájában.

Ezekben az évtizedekben Hetényi Zsuzsa műveivel, előadásaival, konferenciáival, szerkesztéseivel az ELTE és a magyar tudomány és kultúra jóhírét vitte a világba. Nemcsak, mint akadémiai tudós. Kevesebben tudják például, hogy ő a társfordítója Kertész Imre Sorstalanságának oroszul, amiért Füst Milán-díjat is kapott. Különben érdemes megnézni, miket fordított oroszról magyarra. Először még szamizdatban Bulgakov Kutyaszívét, majd, természetesen, Babelt, de Vojnovicsot, Rabinovicsot, Harmszt, Brodskyt és Szorokint is. Nem áll távol tőle a filozófiai emelkedettség, de a „kettős látás és láttatás” művészete sem. Van érzéke a fonákhoz. Magánemberként is.

Átlát az anyagán, de az emberein is. Ezt sokan nem bocsájtják meg neki. Amióta ismerem, szabad nézeteiben, véleményében, ítéleteiben. Az igazmondást, nem a finomkodást választotta tanári munkájában. Hallgatók ezrei lettek általa tudásban gazdagabbak és műveltebbek. Módszere a kíméletlen szembenézés a kontraszelektált valósággal: kétségkívül népszerűtlenebb pedagógiai eszköz az ajnározásnál, de látni kell, hogy az utóbbi időben nem az elitet képzik a bölcsészkarokon. Aligha gondolhatta komolyan bárki, hogy az évtized előtti bon mot-nak szánt miniszterelnöki kiszólás a romkocsmákban időt múlató bölcsészekről, majd nem fejti ki a maga romboló hatását.

Hetényi Zsuzsa professzor a nyugdíjhoz közelítve igen látványosan hajrázik. Produktivitása és munkaenergiája elképesztő az utóbbi években. Nyolc kötetben rendezte sajtó alá második férje, a reneszánsz műveltségű Markis Simon műveit, írt két orosz nyelvű monográfiát, több Q1-es szaktanulmányt, számos közéleti publicisztikát, melyeket kötetbe is rendezett.

A „Nyugati, Keleti. Ogyesszától Odesszáig, 1973-2023” című könyve általában viharos tetszést aratott, akadt azonban, akinél kiverte a biztosítékot. Bár nem ugyanabba klubba járunk – neki inkább a liberális közeg a befogadója, nekem a valaha volt baloldal -, de érteni vélem, ahogy 2022 februárja óta eltöpreng a szakmánk és missziónk jövőjéről. S ugyan nem osztom e kérdésben radikalizmusát, de tisztelem bátor szembenézését az erkölcsi-szakmai-tanári dilemmával.

Ha valakinek, akkor neki nem kell elszámolnia az orosz kultúrával, mert már most életműve van, amelynek központi eleme az orosz kultúra magyar és nemzetközi befogadásának, megértésének elősegítése. Ezért főhajtás és köszönet jár, első helyen alma materétől, az ELTE-től. Az Egyetem háláját és elismerését azonban nem nekem kell leróni. Számomra az a megtiszteltetés jutott, hogy a magyar ruszisták nevében köszönthetem, felidézve az évekkel ezelőtt tőle kapott szép szavakat szeretve gyűlölt és gyűlölve szeretett múzsájáról:

„Az átlag magyar nem látta a politikai vörös posztótól az orosz kultúra szivárványos színeit, mert globálisan félt és gyűlölt. Oroszországból pedig legkönnyebben a kultúrája szerethető, mert szeszélyes és autonóm, romantikus és tragikus, groteszk és abszurd. Mágikusan vonzó, mert érthetetlen (amint ezt Tyutcsev megverselte: „Oroszországot ésszel nem érted…”). Kiküzdött és megszenvedett művészetének pokol-mélységei és égi magasságai végtelenek.”

 (Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében, 2024. április 13-án.)