Az előző részben ismertetett német akció következményeként a kaukázusi gyökerekkel rendelkező Sztálin alkotmányellenes cselekedettel, a megszálló németekkel való kollaborációval vádolta a csecsen és az ingus népet, s kollektív büntetést szabott ki rájuk. Ezen kívül egyéb kollektív vádakkal is illették a két népet, amiben visszaköszönt az a tény, hogy a szovjet vezetés számára az észak-kaukázusi régió pacifikálása ment a legnehezebben. Éppen emiatt – a fentieken túl – azzal is megvádolták őket, hogy egy több tízezres tömegből álló vallási szervezetet működtetnek, amely a szovjetek elleni felkelésre buzdít mindenkit.[1]

A kollektív büntetés gondolata és az operáció megtervezése valószínűleg már 1943 őszén kezdetét vette Moszkvában. Az akció a „Lencse,” azaz a „Csecsevica” nevet viselte, mely az orosz nyelvben hasonlít az észak-kaukázusi nép elnevezésére. A tervet az NKVD-t (1946-tól MVD-t) 1938−1953 között vezető Lavrentyij Pavlovics Berija elgondolásai szerint hajtották végre. A deportálással kapcsolatos szakirodalomban találkozhatunk még Appolonov, Kobulov, Kruglov, Szerov, Merkulov és Abakumov nevével is.[2]

Az akció 1944. február 23-án vette kezdetét a „Haza Védelmezőinek Napjá”-n, mely állami ünnep volt már a szovjet időszakban is. A forrásokban eltérő leírásokat olvashatunk erről a napról. Az egyik beszámolóban az szerepel, hogy a lakosokkal egy ünnepi beszéd alkalmával ismertették a kollaboráció vádját, valamint a kitelepítés tényét.[3] Másutt azzal a verzióval találkozunk, hogy hadgyakorlatra hívták egybe a férfi lakosságot, akik ott szembesültek az intézkedésekkel. Erről a napról maga Berija így írt: „A mai napon, február 23-án, hajnaltájt megkezdtük a csecsenek és ingusok kitelepítését. Az akció különösebb zavaró események nélkül, normálisan folyik. Csupán hat személy kísérelt meg ellenállni, aminek fegyveres úton véget vetettünk. Letartóztatásokra is sor került. Azok közül, akiket eleve ki akartunk vonni a forgalomból, 842 embert őrizetbe vettünk. Délelőtt 11 órára már 94 ezer 741 embert szállítottunk el lakóhelyéről".[4]

Az erődemonstráció érdekében a más területen élő érintett lakosságot is deportálták. A Grúzia, Azerbajdzsán, Dagesztán, Észak-Oszétia, Krasznodar, Rosztov, vagy éppen az Asztrahány területén élő csecsen és ingus lakosságot is érintette a kitelepítés és meghurcolás, továbbá a fronton harcoló, ezen népcsoportokhoz tartozó katonákat úgyszintén. A katonai szolgálatot teljesítőket és családjaikat Murom és Novoszibirszk területére küldték a közép-ázsiai deportálást megelőzően. Az előbb említett területen tartózkodó katonai személyzet egy részét később Kosztromában alkalmazták munkaerőként.[5]

Találkozunk azonban olyan példákkal is, hogy egyes emberek mentesültek a kitelepítés alól. Elsősorban azok a csecsen nők, akiknek orosz származású férjük volt, illetve azon nők is, akik, bár csecsen vagy ingus férjet választottak, de hajlandóak voltak elválni tőlük.[6]

A deportálásra ítélt férfiak, nők és gyermekek az előzőleg ígért „2 napos utazás” előtt mindössze 30 percet kaptak, hogy otthonaikban összegyűjtsék a legszükségesebbeket. Ezt eredetileg maximum családonként 500 kilogrammban határozták meg, ám a valóságban csupán néhány dolgot vihettek magukkal a vagonokba.[7]

Az operáció során nemcsak vagonokba terelték a csecsen és ingus lakosságot, hanem a titkosszolgálat munkatársai nyilvános kivégzéseket is végrehajtottak. Ez magába foglalta egyesek lelövését, de akár a tűz általi halált is.[8]

A kétnapos út végül egy hónapot vett igénybe. A célállomás Közép-Ázsia volt, azon belül Kazahsztán (239 768 csecsen, 78 479 ingus), Üzbegisztán (175 csecsen, 159 ingus), Tádzsikisztán (62 csecsen, 14 ingus) és Kirgizisztán (70 089 csecsen, 2 278 ingus).  Nagyjából 5 ezer embert az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság egyes megyéibe és városaiba deportáltak (Kosztroma, Ivanov, Krasznojarszk). Sokan nem élték meg a Közép-Ázsiába való megérkezést. Az említettek kitelepítésére 1944 februárjában körülbelül 15 000 tehervagon érkezett a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságba. Egyes források szerint előfordult, hogy az egyes vagonokban a deportáltak fele vesztette életét az út során kitört tífuszjárvány és a nem elegendő élelem, ivóvíz következtében.[9]

A deportálás idején a kaukázusi népek beilleszkedése a közép-ázsiai társadalmakba nehezen ment. A deportált kaukázusiak körében gyakori jelenség volt az éhínség, a különböző betegségek, illetve az ezekhez köthető elhalálozás. Az áldozatok számának pontos meghatározása szinte lehetetlen. Az egyes becsült adatok szerint az 1937-es népszámlálás adataihoz képest a deportálás következtében a csecsenek és ingusok 40%-a „odaveszett”. Ez a százalék annak eredménye is lehet, hogy az 1959-es népszámlálás során voltak olyanok, akik „nem csecsennek vallották magukat.”[10] A szociális nehézségek sorába tartozott a lakhatási válság. A kaukázusi népeket alapvetően a mezőgazdaságban alkalmazták, de az együttes munka az eltérő agrárkultúrák miatt nem volt, nem is lehetett gördülékeny. Olyan esetekről is tudunk, amikor nem alkalmazták a távolról érkező népek fiait. Tovább nehezítette életüket, hogy 3−5 km-es körzetben nem hagyhatták el új otthonaikat, és 15−30 naponta jelentkezniük kellett a helyi MVD irodában.[11]

Újra „otthon”

A Sztálin halálát követő „olvadás” időszakában került sor a csecsen és az ingus nép rehabilitálására. Kazahsztánban a rehabilitációt megelőzően bejelentették, hogy csecsen nyelvű hetilapot jelentetnek meg majd, de egy csecsen-ingus színház is létrejött. A rehabilitációt követően ugyanebben a köztársaságban csecsen és ingus nyelvű irodalmi művek kiadását is kilátásba helyezték.[12]

A rehabilitációra hivatalosan 1956-ban került sor. Ennek következtében a korábban megszüntetett körzetük ismét felkerült a térképre Csecsen-Ingus Szovjet Szocialista Autonóm Köztársaságként. Ebben az évben közel 25 000−30 000 fő tért „haza”. Elmondható, hogy a csecsen és az ingus nép 1957-ben visszatért eredeti lakhelyére, bár hazaengedésük terve mint „kényszer” fogalmazódott meg a szovjet vezetés berkeiben. Ezzel ellentétben voltak olyan tervek is, melyek alapján hazatérésük nem volt (jobban mondva nem lett volna) prioritás, ugyanis a Szovjetunión belül, elszórtan – tulajdonképpen diaszpórákban, vagy még úgy sem… – továbbra is alkalmazhatták volna őket munkaerőként. Egy másik terv értelmében Üzbegisztánon belül egy autonóm köztársaságot alakítottak volna ki részükre.[13]

Joggal tehetjük fel a kérdést, mi várt azokra, akik hazatértek 1956 előtti lakhelyükre. Mint az előzőekben már említettem, az autonóm köztársaságukat korábban megszüntették. Annak egy részét Grúziához, Dagesztánhoz és Észak-Oszétiához csatolták, más részeit pedig körzetté nevezték át, amelynek entitásai új „orosz hangzású” elnevezéseket kaptak, a területére pedig többek között orosz, ukrán, oszét és avar nemzetiségű lakosságot telepítettek be.

Mindezen változások együttesen egy erősen multietnikus jelleget kölcsönöztek a területnek a rehabilitációt követő korszakban.[14]

Elmondható, hogy a deportálás folyamata és a száműzetés évei megváltoztatták az olvadás éveiben visszatért embereket is. Korábbi otthonaikban addigra már idegenek éltek. A kulturális különbségek konfliktusokhoz vezettek, erre egy sajnálatos, de plasztikus példa lehet az 1958-as grozniji csecsenellenes pogrom. A visszatérők másodrangú állampolgárnak érezték magukat, ugyanis a vezető pozíciókat idegenek töltötték be. Ráadásul továbbra is cél volt a kultúrájuk és a nyelvük visszaszorítása.[15]

Az 1944-es kollektív deportálás mély nyomot hagyott a csecsen és az ingus társadalomban. A visszatérésüket követően továbbra is tiltották számukra, hogy „élményeikről” beszéljenek. Ezen esemény emlékezete ma is él a csecsen irodalomban, de a filmművészetben is. Napjainkban az emlékezés nehézsége elsősorban a Groznij és Moszkva között kialakult kliens-patrónus viszonyból fakad. Jellemző adalék, hogy az áldozatokról való megemlékezés napja egybeesik a „Haza Védőinek Napjával”. Ezen 20. századi tragédia a csecsen nép közösségi tudatában továbbra genocídiumként él, és „Exodusként” is szokták emlegetni. Az Európai Unió 2004-ben ismerte el népirtásként az 1944 februárjában történteket.[16]

Összefoglalás

Az észak-kaukázusi hegylakó népek területének megszerzése mind a cári Oroszország, mind a Szovjetunió számára kulcsfontosságú cél volt, ami kiváltotta az őslakos népek felkelését. A Vörös Hadsereg 1920−1921-ben elfoglalta a területet, és utóbbi integritásának, illetve a helyi vallási és nyelvi tradíciók tiszteletben tartását ígérte. A későbbiekben ezen ígéretek be nem tartása tovább növelte a feszültséget, és a térség pacifikálása a központi hatalom számára hosszú időt vett igénybe. Az erőszakos russzifikáció, a csecsen nép hagyományai eltörlésének kísérlete csak növelte a hegyi társadalomban felgyülemlett hatalmas feszültséget.[17] A második világháborút követően a köztársaságot megszüntették, és több észak-kaukázusi népet deportáltak Közép-Ázsiába. Az ott eltöltött 13 év mély nyomot hagyott a csecsen és az ingus társadalomban, és hozzájárult az 1990-es évek véres eseményeihez.[18]