Ha pontos kifejezést kéne találni az egykor dicsőséges olasz fémipari vállalat, a Lucchini család cégének végjátékára, akkor az „Oroszországba, fájdalommal” főcímet adnánk meg. Az utolsó, még az örökösök kezén maradt 20 százalékos részvénycsomag adásvételével a szebb napokat látott, több mint egy évszázadon át az olasz vaskohászat zászlóshajójának számító, Brescia városába telepített Lucchini teljes egészében a moszkvai Szeversztal birtokába jutott. Így gördült le a függöny – kissé dicstelenül – a lombard ipar valaha meghatározó szereplőjének utolsó fellépését követően, melyet a jövőben – már ha lesz egyáltalán rá alkalom – a mágnás, és kiváló kremlbéli kapcsolatokkal rendelkező Alekszej Mordasov fog meghatározni. Ismét csak Putyin cár egyik szövetséges hadvezére dönthet egy – Moszkvából szemlélve - kevéssé jelentős kérdésben, mely ellenben mérföldkő az itáliai nehézipar történetében. A vállalat sorsa tehát kikerült az olasz részvényesek és a Lucchini család kezéből, ugyanakkor az új vezetőség előtt több lehetőség is kínálkozik. Ezek közül talán a leginkább kézenfekvő az újbóli értékesítés, jelentős átszervezés után. Bár elemzők nem tartják túlontúl valószínűnek, de adott esetben felmerülhet a bezárás gondolata is, igaz erre legkésőbb a jövő év első hónapjaiban kaphatunk meggyőző választ. Kiindulva Berlusconi és Putyin kiváló kapcsolatából nem zárják ki az újbóli felfuttatás eshetőségét sem, még akkor is, ha utóbbi jelentős profil- és szemléletváltással járna.

A Lucchini méreteit és a nyugat-európai acélpiacon betöltött nagyságát kiválóan szemlélteti, hogy még 2008-ban – tehát a világgazdasági válság kirobbanása előtt is – 2,7 milliárd euro mozgó tőkével rendelkezett. A Lehmann Brothers bukásával indult globális krízis elsősorban pont a termelő ágazatokat, és nem a szolgáltató szektort érintette. A bresciai illetőségű cég másfél-két év leforgása alatt harmadára zsugorodott és közel 500 millió eurónyi adósságot halmozott fel. Mellesleg a dolgok jelen állását tekintve igencsak nehezünkre esne pusztán elképzelni, hogy az olasz ipar egyik „nemzeti bajnoka” képes lenne a Szeversztallal összefogva talpra állni, és hosszabb távon visszaszerezni a márkához kötődő tulajdonjogokat, mivel a még mindig jól csengő Lucchini nevet az orosz fél még időben, a teljes felvásárlás előtt megszerezte. Persze lehet, hogy Berlusconi kihasználva moszkvai kapcsolatait, külön akcióba fog a cégcsoport megmentéséért, és a brand látszólagos fenntartásáért, hiszen a nemzeti büszkeség egy darabkájára mindig könnyebb hivatkozni, mintha csak egy hétköznapi fémipari komplexum transzferéről tárgyalna. A Lucchini felkarolása és ilyentén történő megmentése – főleg Lombardiában – tovább növelheti a római prezident ázsióját – adott esetben Umberto Bossi és az Északi Liga ellenében. Végül pedig tagadhatatlanul itt az idő, hogy elgondolkozzunk a familiáris alapon szerveződő olasz ipar létjogosultsága felett. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nagyapák és apák által létrehozott felépítményeket az unokák illetve az ükunokák csekély sikerrel védték meg az eltelt évtizedek viszontagságaitól. A Kondratyev-ciklus értelmében újra és újra visszatérő válságperiódusok pedig leggyakrabban a nehéz- és gépipart, a „hardpower”-t sújtják igazán – az egymást követő kormányok pedig ilyenkor pont ezt a szektort büntetik, mindennemű fájdalom vagy megbánás nélkül. Mégis a nehézipar sokszor elengedhetetlen felhajtóerő, mellyel most Olaszország szegényebb lett. Volt idő, amikor a vegyipar, az agrárium, az informatika és az építőipar mellett a világ minden pontján ismerték és elismerték az itáliai acéltermelés eredményeit. Ma se fémipar, se az azt adott esetben támogató kormányzati politika nem áll rendelkezésre. Szegény Luigi Lucchini, a „vasbeton királyának” is nevezett alapító cégére már jóval korábban lekerült a komplexum bejárata fölül. Szintén csődbe jutott a Lucchini egykori olasz versenytársa, a Finsider is. Pontosan ezekre az eseményekre hivatkozunk, amikor visszautasítjuk az olasz kormánykommunikáció frázisait, melyek szerint komolyabb veszteség nélkül túljutunk a válságon. Pedig dehogy, Olaszország ismét szegényebb lett valamivel. Nem is akármivel.