A  londoni The Economist október 5-i számában cikk jelent meg, amelynek mottója: Az orosz konokság segít Ukrajna európai integrációjában:

Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke megérdemli a legmagasabb ukrán kitüntetést. Az elmúlt néhány hónapban többet tett Ukrajna európai uniós integrációja érdekében, mint bármely ukrán politikus az elmúlt több mint 20 évben. Megállította az ország céltalan sodródását, egybeforrasztotta elitjét, nyugati irányba lökte, s mozgósította az európai politikusokat. Ukrajna még sohasem került olyan közel az EU-ukrán  társulási és szabadkereskedelmi egyezmény aláírásához, az európai uniós tagsághoz vezető lépéshez, mint most.

A közelmúltban megtartott jaltai európai stratégiai konferencián, amelynek színhelye az a Livadia palota volt, ahol Churchill, Roosevelt és Sztálin rajzolta meg Európa térképét közel 70 évvel ezelőtt, a geopolitika valós időben zajlott, s a középpontban Ukrajna állt.  „Ukrajna az utolsó ugrást hajtja végre, meg kell kettőznie erőfeszítéseit, s be kell fejeznie a munkát…mi megcsináltuk, önök is meg tudják csinálni” - mondta Radek Sikorski, Lengyelország külügyminisztere.

Az európai és az amerikai „politikai nehézsúlyúak”, például Bill és Hillary Clinton jelenléte Jaltában még feltűnőbbé tette az orosz diplomaták távolmaradását. A Kremlt Szergej Glazjev, Putyin nacionalista beállítottságú gazdasági tanácsadója képviselte, kinek szándékosan provokatív beszéde tartalmazott alig leplezett sértéseket Ukrajna, és figyelmeztetést Európa címére: Európa valóban közösködni akar egy csaknem csődbe jutott országgal? A beszéd tökéletes illusztrációja volt a Kreml „puha erődemonstrációjának”, amelynek éppen az alternatíva a célja: belökni Ukrajnát az Oroszország vezette eurázsiai vámunióba.

A Kreml taktikája kétségbeesett. Egészen a közelmúltig azzal számolt, hogy amíg Julija Timosenko volt ukrán miniszterelnök börtönben van, az EU nem fog aláírni szerződést börtönőrével, Viktor Janukovics ukrán elnökkel. Néhány hónappal ezelőtt azonban Putyin állítólag olyan titkosszolgálati jelentést kapott, amely szerint  a „Timosenko-kártya” talán már nem is olyan biztos.

A Kreml azt javasolta, hogy „minden oldalról nyomás alá kell helyezni (Ukrajnát), olyan érzetet kell teremteni, hogy a(z orosz-kazah-fehérorosz”) vámunióhoz való csatlakozás elkerülhetetlen az uralkodó elit túlélése számára”. Nem tudni, hogy létező volt-e a terv, mindenesetre akciók kezdődtek: a Petro Porosenko volt miniszter által gyártatott csokoládékat „egészségügyi és biztonsági okokra” hivatkozva betiltották (Oroszországban), a Viktor Pincsuk, egy másik oligarcha gyárában készült ukrán csövek oroszországi importját leállították.

Az eddig egymást gyötrő ukrán elit felsorakozott az elnök mögé. Az ellenzék elhatározta, hogy támogatja a parlamentben Janukovicsot az EU részéről sürgetett, a társulási egyezmény aláírásának előfeltételéül megtett jogalkotási folyamatban, például a jogrendszer reformjában.

Janukovics ugyanakkor nem állt át hirtelen a demokráciai európai értékeire és a tisztességes játékszabályokra. Mint az ukrán politikai osztály nagyobb részét, őt is rövid távú érdekek mozgatják, s úgy tűnik, hogy jobban érdekli a saját hatalma és gazdagsága, mint az ország jövője. Mindez azonban nem teszi kevésbé valóságossá, hogy akarja a társulási egyezményt Európával.

Az ország gazdasága a csőd szélé tántorog – főleg a korrupció eredményeként és a reformok hiánya miatt – az  elnökválasztás pedig szinte már a küszöbön van, 2015-ben esedékes. Janukovicsnak vagy orosz pénzre van szüksége (aminek a vámunióhoz való csatlakozás lenne az ára), vagy társulási szerződésre az EU-val, ami tisztázhatja az utat az IMF-fel (a  Nemzetközi Valutalappal) szemben fennálló tartozás rendezésében. A két rossz közül az EU-val kötendő megállapodás tűnik a kisebbik rossznak.

„Janukovics nem akar osztozkodni vadászterületén, egész Ukrajnán, északi szomszédjával” - mondja Julija Mosztovaja, a befolyásos kijevi hetilap, a Zerkalo Nyegyeli szerkesztője. Aztán itt van a büszkeség kérdése. Janukovics kormányzási stílusa közel áll egy klánfőnök stílusához. Janukovics nagyon allergiás arra, hogy Putyin állandóan lenézi és renegátnak tartja.

Az ukrán oligarcháknak szintén megvan az okuk országuk európai integrációjának a támogatására. Nem csak védelemnek tekintik azzal szemben, hogy a nagyobb orosz üzleti világ elnyeli őket, de, s ami még fontosabb, védelemnek magával Janukoviccsal szemben. Miután az 1990-es évek kaotikus és törvények nélküli  privatizációjában megcsinálták a szerencséjüket, most már a törvény és a tulajdonjog uralmát sürgetik. Az orosz piac esetleges elvesztése  kemény csapást jelenthet számukra, ugyanakkor ösztönzést is beruházásaik modernizálására.

Nincs százszázalékos garancia a társulási egyezmény jövő hónapi aláírására. Janukovics nem szeret nyomás alatt cselekedni, s úgy tűnik, hogy már-már irracionális módon fél Timosenkótól. Megvan a kockázata annak, hogy Janukovics azt képzelheti, Timosenko szabadon bocsátásának követelése csak a szokásos imamalom az emberi jogok nevében, s az üzlet az EU-val így is, úgy is megköttetik.

A helyzetet nem segítik az európai uniós tagok között fennálló ellentétek. Svédország, s különösen Lengyelország számára, melynek jövője 1945-ben Jaltában döntetett el, Ukrajna kivonása Oroszország befolyási övezetéből és betagozása az EU érdekszférájába, létfontosságú. Franciaország és Spanyolország viszont talán csendes örömmel fogadnák az üzlet bukását. Mint már annyiszor, a végső döntés Németország Angela Merkelénél marad. A társulási szerződésre azonban mindenekelőtt az ukránoknak van szükségük. Mint Mosztovaja szerkesztő fogalmaz, egy puha csontokkal rendelkező országnak kemény külső védőburokra van szüksége a túléléshez.